Too good to be true - JohnDo (18+)

Sziasztok, itt egy kis OS, mert miért ne :D

Nézzétek el nekem a helyesírást és az elgépelést, mert jelenleg nincs erőm kijavítani, de holnapra az is meg lesz! Remélem így is élvezhető lesz majd! :D

*Ajánlott dal*

~Jinie~

*külső szemszög*

                Egyik fárasztó nap jött a másik után és Doyoung számára nagyon úgy festett, hogy soha nem lesz vége a hétnek. Megbeszélések és tárgyalások sora állt már a főnöke mögött, de még legalább ugyan annyi várt rájuk, tekintve, hogy még csak szerda van, ami még több papírmunkát jelentett a számára.
- Doyoung, be tudnál jönni egy pillanatra – hangzott fel a főnöke ugyancsak fáradt hangja az asztalon pihenő telefonból, mire Doyoung csak hallatott egy fáradt sóhajt, majd megnyújtóztatva fáradt tagjait állt fel a helyéről és indult el az övével szemközti iroda felé. A kései időpontra és az üres épületre való tekintettel nem foglalkozott a kopogással, csak lenyomva a kilincset lépet be az irodába, majd megállva az ajtóban pillantott a hatalmas íróasztal és temérdeknyi papírkupac mögött ülő főnökére.
- Igen? – kérdezte hallkan, mire a másik férfi felé kapta a pillantását.
- Gyere ide – kérte az asztal mögött ülő, halvány mosollyal az ajkain, minek hatására Doyoung ajkai is felfelé mozdultak. halkan becsukva az ajtót indult el a másik felé, majd megkerülve az asztalt állt meg annak széke mellett, hogy amint az hátrébb tolja azt nemes egyszerűséggel az ölébe üljön, majd arcát a nyakába fúrja. – Ah, erre van most szükségem – suttogja az idősebb állát az ölében ülő fején pihentetve.
- Nem, neked alvásra lenne szükséged – dünnyögi Doyoung eltávolodva a másiktól, úgy simítva végig annak fáradt arcán.  – De legalább egy kávére, megyek hozok egyet mondja és már épp kelne fel, de a derekára fonódó erős karok megakadályozzák benne. – Johnny, engedj el – kuncogja, megpróbálva kiszabadulni a másik öleléséből.
- De nem akarom, hogy elmenj – suttogja a másik, arcát ezúttal a másik nyakába temetve.
- Bármennyire is jó ez így most én szeretnék még ma haza menni és ahhoz előbb be kell fejeznünk ezt – int a kezével a papírkupac felé a fiatalabb. – Szóval enged meg, hogy hozzak neked egy kávét, aztán gyorsan befejezzük ezt és utána addig ölelgetsz ameddig akarsz, hmm?
- Jól van – egyezik bele végül Johnny és útjára engedi a fiatalabbat.
Doyoung néhány perc elteltével visszatér az irodába egy csésze kellemesen meleg kávéval a kezében, melyet óvatosan az asztalra tesz, majd menne is vissza a saját helyére, de Johnnynak más elképzelése van a dolgokról.  Karjait a másik dereka köré fonva húzza őt vissza az ölébe, mire a fiatalabb ajkait elhagyja egy meglepett nyögés.
- Maradj még egy kicsit – suttogja a fülébe -, legalább amíg megiszom a kávém.
- Johnny, azt hittem ezt megbesz… - kezd bele a fiatalabb, de a másik belé fojtva a szót tapad az ajkara, s bár Doyoung egy pillanatig hezitál, hamar megadja magát az édes csóknak.
        A fiatalabb már az idejét se tudja már mikor jutott utoljára normálisan idejük egymásra így Johnnynak nem kellett sokáig győzködni. Levegőért kapkodva váltak el egymástól és Doyongnak ideje sem volt felfogni mi történik, Johnny máris újra bírtokba vette az ajkait. Meg nem szakítva a csókot állt fel a székéről, szorosan ölelve a fiatalabbat, majd az asztalra ültetve nyitotta szét a lábaik és közéjük lépve préselte testét a másikénak. Vágytól vezérelve túrt a fiatalabb hajába, csípőjét egyre közelebb tolva a másik ágyékához.
- Joh-nny – nyöszörögte Doyoung, amint a másik a nyakát vette célba és kezdte el apró csókokkal halmozni, majd egy halk nyögés is elhagyta az torkát, amint az idősebb a nyaka puha bőrébe mélyesztve a fogait kezdte el szívni az érzékeny pontot.
- Akarlak – suttogta Johnny a fiatalabb fülébe, mire az megremegett.
- De…de az irodádban vagyunk – suttogta Doyoung, mire John halkan felnevetett.
- Mintha ez lenne az első ilyen eset – kuncogott, miközben elkezdte kihámozni a ruháiból a kisebbet. – Vagy te talán nem akarod baby? – kérdezte hamiskás félmosollyal az ajkain, mélyen a másik tekintetébe fúrva a sajátját.
- De, akarom.
- Mit is?
- Téged… daddy – suttogta a fiatalabb.
- Jó fiú – kuncogott fel újra az idősebb, már az ingjéből hámozva ki Doyoungot.
Percek alatt kerültek le a ruhák, ahogy egyre túlfűtöttebb lett a hangulat, egyre hevesebbek az érintések és csókok.
- Mit szeretnél baba? – kérdezte Johnny két csók között és a becenév kiváltott Doyoungból egy nyögést.
- Téged, a… a számban – motyogta a fiatalabb kipirosodott arccal és egészen ártatlannak hatott, ahogy a nagy, csillogó szemeivel felpillantott a másikra, de Johnny tudta jól, hogy ez csak a látszat, de azt is, hogy ő az egyetlen, aki bemocskolhatja a másikat a lehető leggyönyörűbb módon.
- Ahogy szeretnéd – simogatta meg a másik arcát, majd kényelembe helyezte magát a bőrszékében, aza terpeszben várva, hogy a másik összeszedje magát. Abban a pillanatban, amint Doyoung elé térdelt a másik hajába vezette a kezét, finoman masszírozva annak fejbőrét. A fiatalabb elmosolyodott a kedves érintés hatására, majd mély lélegzetet véve pillantott a másik szemeibe, ezét annak merev tagja köré kulcsolva, majd megnyalva a csókoktól felduzzadt ajkait vette a szájába a másik nemességét. Először csak a makkot kényeztette, de mikor az idősebb jelzés képpen meghúzta a haját vett egy nagy levegőt az orrán keresztül, majd ellazítva a torkát engedte mélyebbre a másikat, amit az egy mélyről jövő sóhajjal díjazott. Doyoung ebben a pillanatban megállt a mozgásban, halkan nyöszörögve a másik tagja körül, mire az megremegett, majd szorosabbra fonva az újait a fiatalabb haja körül kezdte el mozgatni annak a fejét, olyan ütemben, olyan mélyre jutva, ahogy neki tetszett, míg a kisebb csak nyöszörögve, zárta össze a szemeit, hogy benntartsa a kitörni készülő könnyeket. Akármilyen vadnak és szívtelennek tűnt, amit Johnny tett vele, neki tetszett, nagyon is. Szerette, ha a másik így használta őt, szerette, mikor mindét Johnny uralta, mikor minden idegszála, minden sejtje arra koncentrált, hogy a másiknak jólegyen, mert tudta, megkapja a jutalmát érte. Sőt, néha szeretett rossz lenni, mert még a büntetésben is örömét lelte, tudva, Johnny soha nem tenne olyat, ami neki komoly fájdalmat okozna.
Elmerülve az idősebb által kiadott hangokkal mozdította meg az egyik kezét, amely eddig a teste mellett pihent, hogy megérinthesse figyelemért üktető tagját, de Johnny parancsoló hangja megállította.
- Ne érj magadhoz – mondta és a hangjában bujkáló gyönyör ellenére Doyoung tudta, hogy jobb, ha engedelmeskedik, de így sem tudta visszafojtani a csalódott nyöszörgést, amely feltört a torkából. Johnny pedig pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy fellökve a csípőjét minden eddiginél mélyebre kerüljön a másik szájában, ezzel köhögésre készteve a másikat, melyet nyögések sokasága követett, amelyek akkor sem maradtak abba, mikor az idősebb a szájába élvezett, néhány lassú lökéssel élvezve ki a gyönyör minden cseppjét, melyet Doyoung készségesen tüntetett el.
- Ügyes fiú – suttogta Johnny a másik ajkair, majd – nem törődve azzal, hogy a saját ízét érzi a másik szájában – csókolta meg, miközben felsegítette a földről, majd ő is felállva vezette a másikat az asztalhoz, ahol elválva tőle fordította meg, majd tenyerét a másik lapockájára helyezve döntötte a rá őt az asztalra. – Ezért jár a jutalom – mondta végig csókolva a másik hátát. Ahogy csókjaival egyre lejjeb haladt Doyoung gyomra görcsbe rándult, tudta nagyon jól mi következik, de mégis elhagyta az ajkait egy meglepett nyögés, amikor Johnny nyelve végigszántott a bejáratán.
- Oh my… - nyögte angolul, körmeivel a szépen lakkozott asztalt kaparászva, ahogy a játékos nyelv egyre nagyobb területen kényeztette. Johnny, hol végig nyalt a löktető területen, hol pedig szabályosan a nyelvével dugta meg a másikat.  Egyre hangosabb nyögéseket csalt ki a kisebből, mely hírtelen változott sikollyá, ahogy minden előzetes jel nélkül rögtönk két ujját merítette el a másikban, közben egy pillanatra sem állva meg a nyelvével. Doyoung lábai remegtek és alig tudta magát talpon tartani, ahogy az idősebb ujjai egyre mélyebbre kerülte benne, mindig más szögben, egyre közelebb és közelebb kerülve a ponthoz, amelyektől csillagokat lát.
- Johnny – sikoltotta, ahogy a varázslatos ujjak végre megtalálták a prosztatáját és azt kezdték ostromolni. Fejét az asztalra ejtve nyöszörgött és a torka már szinte fájt a hangoskodástól, de nem fojtotta vissza a hangját. Nem mintha tudta volna.
- Da-daddy én…én… - próbált összeszedni annyi erőt, hogy ki tudjon magából préselni egy értelmes mondatot, de nem járt sikerrel. Viszont Johnny ennek ellenére is értette mit szeretne.
- Csak nyugodtan – adta meg az engedélyt a gyönyörtől szenvedő párjának az idősebb, majd újra végig nyalt annak bejáratán. Ez viszont már túl sok volt Doyoungnak, így a másik nevét sikítva élvezett el, de az, ahelyett, hogy egy pillanatra is megállt volna, csak feltolta benne a harmadik ujját.
Doyoung nyöszörögve kaparászta az asztalt egyszerre élvezve a Johnny ujjai által nyújtott gyönyört és a fájdalmat, amelyet az érzékenysége okozott.
- Daddy… - sóhajtotta egyre hátrébb tolva a csípőjét, egyre többet és többet akarva a másikból.
- Igen baba?
- Kérlek.
- Mit szeretnél? – kérdezett vissza az idősebb. Pontosan tudva, mit szeretne a párja, de az ő szájából akarta hallani.
- Kérlek, téged akarlak – könyörgött Doyoung, ködös tekintetét a másikéba fúrva. – Dugj meg úgy, hogy holnap ne tudjak rendesen járni, úgy, hogy csak téged érezzelek – kérte remegő hangon, mire Johnny eddig is sötét tekintete még sötétebbé vált.
- Milyen jó fiú valaki – morogta, majd a másik hajába markolva rántotta magához egy durva csókra. – Daddy’s good doll – suttogta angolul, majd kihúzva az ujjait a kisebbő lépett mögé. – Legyen ahogy akarod, de csak mert ilyen szépen kérted – mondta, majd egy határozott lökéssel elmerült a másikban. Egy pillanatnyi pihenőt sem adva a másiknak kezdett el mozogni, hangos sikolyokat és elcsukló nyögéseket csalva ki a másikból. Kezeit a fiatalabb csípőjére vezetve tartotta meg őt, teljesen uralva Doyoung testét, a ritmust, mindent. Körmeit az asztalon támaszkodó bőrébe mélyesztve mozgott egyre gorabban és gyorsabban, ajkaival ott csókolva a másikat, ahol érte. Itt-ott megharapva a puha, fehér bőrt, minél több nyomot hagyva a másikon, hogy mindenki lássa, hogy Doyoung hozzá tartozik. Teljesen az uralma alá vonta a másikat, csak úgy, mint a fiatalabb őt. Doyoung szíve érte vert, az övé pedig Doyoungért.
- Mit gondolsz baba, el tudsz élvezni még egyszer? – hajolt a másik füléhez Johnny, mire egy bólintást kapott válaszul. – Nem hallom – mondta, minden eddiginél mélyebbre lökve magát, mire Doyoung felsírt az élvezettől.
- Ig-igen – lihegte arcát szorosan az asztal lapjára szorítva.
- Jó fiú – mondta John, majd a hajánál fogva emelte meg a fiatalabb fejét, hogy ajkaikat összetapasztva vonja őt egy mély csókba. Újult erővel kezdett gyorsabb mozgásba, egyre mélyebbeket, erősebbeket lökve.
- Úr Isten – nyögte Doyoung elszakadva a másik ajkaitól. – Daddy kérlek…
- Mindjárt baba – nyögte John, ahogy ő is egyre közelebb került a gyönyörhöz. – Együtt – döntötte a homlokát Doyoungénak.
- Együtt – visszhangozta rekedt hangon a fiatalabb, majd alig pár pillanattal később megremegett a teste, ajkait néma sikoly hagyta el, ahogy Johnny elérte a gyönyört, mélyen belé élvezve, ezzel őt is a mámorító mélységbe taszítva.
                A két fiú csak hosszú percek után tudta rendezni a légzését, ugyan úgy Johnny székében ülve, mint ahonnan indultak. Az iroda levegője még mindig fel volt hevülve és kellemesen perzselte a csendben pihegő pár izzadságtól párásbőrét.
- Fárad vagyok – sóhajtotta Doyoung, állát a másik vállán pihentetve.
- Menjünk haza – mondta Johnny elnyomva egy ásítást.
- Mi lesz a munkával? – kérdezte a fiatalabb, bár jelenleg a legkevésbé sem volt kedve a papírköteggel foglalkozni.
- Ráér holnapig – felelte az idősebb talpra állítva a párját. – Szeretlek – nyomott egy csókot az ajkaira.
- Én jobban – kuncogta Doyoung, elvéve Johntól a felé nyújtott ruhákat.
- Mennyivel jobban? – kérdezte felvont szemöldökkel a másik, nem foglalkozva azzal, hogy az ingjét éppen csak két gomba tartja a helyén, bár a fiatalabb ruházata sem volt jobb állapotban.
- Háromszor jobban – kacsintott rá Doyoung és tudta jól, Johnny érteni fogja a célzást.
- You are too good to be true – morogta a magasabb magához rántva a másikat egy gyors csókra, majd jobb karját a párja dereka köré fonva kezdte el kivezetni a hatalmas épületből. Maguk mögött hagyva az irodát és az asztalon a rengeteg papír társaságát élvező, már kihűlt kávét is.


~~~~~

Daddy's good doll - Apuci "jó" babája.
You are too good to be true - Túl jó vagy, hogy igaz légy.

Sunlight in the storm - 2Tae

Szaisztok!
Így ezerév kiagyás után megosztok veletek egy kis one shotot, remélem tetszeni fog!^^
~Jinie~

"A vágyat könnyen le lehet küzdeni, főleg, ha csak testi vonzalmon alapul. A szív ellen harcba szállni már sokkal nehezebb feladat"

*külső szemszög*

Minden egy viharos éjszakán kezdődött…

Viharos szél tépázta a fák ágait és súlyos eső áztatta a földet a késő esti órában, mikor Taeil haza felé vette az irányt a kis antikváriumból, ahol dolgozott és noha szerette ezt a munkát nem ez volt a végcél. Nem ezért töltött az egyetemen kemény éveket, hosszú órákra a könyvtárba zárkózva, hogy büszkévé tehesse a szüleit.
Gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy befordult a következő sarkon, szorosabbra húzva magán tavaszi kabátját, gondolatban megdorgálva magát, amiért nem hozott esernyőt. Lépései egyre sietősebbek lettek, ahogy közeledett az útkereszteződéshez nehogy lekésse a zöld lámpát. A kis ikon még zölden villogott, mikor a zebrára lépett, majd hangos fékcsikorgás hallatszott fel. Taeil ijedten kapta fejét a hang irányába, ahol egy fekete autó állt meg, alig centikre a lábától. Kezeit hevesen dobogó szívére szorítva figyelte, ahogy egy ijed férfi pattan ki a vezető ülésről, hevesen hadonászva, valamit magyarázva a rémült fiúnak, de a szavai nem érték őt el, mígnem két erős kéz ragadta meg a vállait, megrázva őt egész testében.
- Hé, jól vagy? – hangzott fel a kérdés, ki tudja hányadszorra, mire Taeil zavartan rázta meg a fejét és emelte tekintetét az ijed, de gyönyörű íriszekre.
- P-persze – köszörülte meg a torkát. – Csak megrémültem – engedi le végül kezeit.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban, hogy megijesszelek, az meg pláne nem, hogy elüsselek, csak az esőtől nem láttam, hogy van valaki a zebrán – mondta a másik férfi, miközben meleg tenyerei még mindig Taeil eső áztatta vállain pihentek.
Végül Taeyong, mit kiderült, addig erősködött, míg haza nem vihette az elázott férfit.
Így találkoztak először.

A reggeli levegőt kellemes eső illat töltötte meg és meleg napfény simogatta a nedves tájat, halvány emlékeztetőként a napokig tartó viharra. Az utcák újra zajosak és forgalmasak lettek, munkába igyekvő felnőttek és egymást szórakoztató diákok hada lepte el a járdákat, mit sem törődve a reggeli dugóban araszoló autókkal.
- Egy újabb átlagos nap kezdete – sóhajtja Taeil, ahogy kinyitja a kis bolt ajtaját, várva, hátha ma betéved egy vevő. Végül a déli órákban megcsörrent az ajtó felé szerelt kis csengő, így Taeil felkapva fejét kezdett bele a jól betanult szövegbe.
- Jó napot, Sejong antikv… Taeyong? – kerekedtek el az eladó szemei, ahogy megpillantotta az ismerős alakot.
- Ah, Taeil, csakhogy megtaláltalak! – mosolyodik el a fiatalabb, aminek hatására az idősebb szíve nagyot dobbant. Őt kereste. – Ezt a kocsimban hagytad – nyújtja Taeil felé a már egy hete keresett kabátot.
- Oh, köszönöm – mondja kissé csalódottan a férfi, de mosolyt erőltetve az ajkaira veszi át a felé nyújtott ruhadarabot. Pár pillanatra csend telepedett a kis boltra, melyet Taeyong hangja tört meg.
- Khm, szóval – kezdi tarkóját vakargatva. – Arra gondoltam, ha már majdnem elütöttelek, akkor esetleg vacsorázhatnánk együtt – mondja reménykedően pillantva az idősebbre.
- Arra nincs semmi szükség, mondtam már, hogy ne aggódj a dolog miatt.
- De én szeretnék! – szólal meg a másik, a kelleténél talán kicsit hangosabban. – Szeretnék aggódni miatta – halkul el újra a hangja. – Aggódni azért, hogy megfáztál-e, hogy vajon leközelebb hozol-e magaddal esernyőt, ülni a telefon mellett és várni a hívásod, hogy elfelejtetted azt a vacakot és jöjjek érted… Szeretnék aggódni miattad – mosolyodik el a végén, egyre közelebb lépdelve a meglepetten pislogó eladóhoz. – Tudom, hogy ez hírtelen jött és én magam sem értem miért szeretném mindezt, de… Eljönnél velem vacsorázni ma este?
- Ú-úgy érted, randira? – találja meg a hangját Taeil is, mire Taeyong csak mosolyogva bólint. – Nagyon szívesen – húzza mosolyra az ajkait az idősebb is.
Így találtak egymásra.

Taeil és Taeyong élete tökéletes, legalábbis annak tűnik. A külső szemlélők csak a drága éttermeket, puccos rendezvényeket, értékes ajándékokat és a nagy felhajtást látják, de azt nem, ami a színfalak mögött zajlik. Azt nem, hogy Taeil mosolya nem mindig őszinte, hogy a szerető család nem is olyan támogató, hogy habár Taeyong a mindene, az, ami erőt ad, ő is az, aki elgyengíti. Az a szerelem, törődés és aggodalom, amit iránta érez. Az, amit elmond neki és az, amit fél megmutatni. Fél, mert tudja, hogy az ő hegei sebet ejtenének Taeyong szívén is.
Csend van, még a vihar zajai is elhalkulnak, ahogy Taeil még egyszer, utoljára szerelme homlokához érinti puha ajkait, ahogy még egyszer, utoljára végig simít békés arcán, ahogy még egyszer, utoljára erős lesz s bár a szíve szakad meg maga mögött hagyja a fiatalabbat. A szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
Viharos szél tépázza a fák ágait és súlyos eső áztatja a földet a késő esti órában, mikor Taeil elhagyja az otthonát.
Így váltak el egymástól.

A reggeli levegőt kellemes eső illat töltötte meg és meleg napfény simogatta a nedves tájat, halvány emlékeztetőként a hetekig tartó viharra.
A felhők lassan feloszlanak és felszáradnak az esőcseppek, madarak halk dala tölti meg a teret és a szív új reménnyel dobban meg. Tavasz van, az utca újra megtelik zajjal, játszó gyermekekkel, kéz a kézben járó szerelmesekkel.
- Egy újabb átlagos reggel – sóhajtja Taeil, amint kinyitja a már oly jól ismert kisbolt ajtaját, új esélyt adva a reménynek, hátha ma betéved egy vevő.
Sötétedik már és csak az ég alját festi színesre a nap halványodó sugara, amikor megcsendül az ajtó feletti kis csengő.
-  Szép estét – csendül fel egy ismerős hang, mire Taeil szíve nagyot dobban, egyre hevesebben verve, ahogy tekintetét az ismerős alakra emeli.
- Taeyong – suttogja elfúló hangon.
- Taeil, csakhogy megtaláltalak – feleli a másik, majd zsebébe nyúlva egy dobozt vesz elő. – Ezt nálam felejtetted – nyújtja az idősebb felé a kis tárgyat, amit az remegő kezekkel fogad el. – Nyisd ki – kéri a fiatalabb, ajkain halvány mosollyal. Taeil eleget téve a másik kérésének nyitja fel a dobozka fedelét, hogy amint megpillantja a tartalmát útjára engedje visszafojtott könnyeit.
- Mint mondtam, szeretnék aggódni érted, akkor is, ha mások ezt nem szeretnék – mondja a fiatalabb, kivéve a másik kezéből a kis dobozt. – Várni a hívásod, hogy megint elfelejtetted az esernyődet, hogy mi lenne, ha én főznék, mert nem szeretnél kaját rendelni, várni, hogy megcsörrenjen a telefon, mert szeretnél velem beszélni, míg bevásárolsz. A te mosolyodat látni minden reggel, és felszárítani a könnyeid, ha úgy adódik. Elmondani neked mindent és meghallgatni téged. Melletted kelni és veled elaludni – suttogja halkan, óvatosan simítva végig szerelme könnyáztatta arcán.
- Én, én is ezt szeretném – mosolyodik el az idősebb halványan, szorosan bújva párja ölelésébe, újra elveszve ajkai édes ízében, a szerelemben, amit egymás iránt érznek. Erős lesz, még egyszer, utoljára, a szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
És végül így lettek egymáséi.