Sometimes we need help - JohnYong

Sziasztok, hoztam neketek egy újabb fordítást, amit újfent a Dotti csinált.
Remélem, tetszeni fog!^^
~Jinie~

Eredeti történet

Az ikrekkel kezdődött.

Mikor Jeno és Jaemin megszülettek, Lee Taeyong hálát adott az égnek és megköszönte minden Istennek, akiről csak hallott, hogy megáldották két gyönyörű kicsi fiúval. Persze senki sem mondta el neki, hogy ez a két ártatlan fiúcska majd civakodó gyerekké nő, zsírkrétától maszatos kezekkel, és a fára mászástól sebes arcocskával, de Taeyong szívesebben látja ezt, mint a túlféltést.

Azután jött Chenle. A felesége ebben az időben rajongott egy kínai drámáért, ezért ragaszkodott hozzá, hogy kínai nevet válasszanak a fiúknak (ami egyébként azért is érthető, mert ő maga is kínai volt). Chenle az anyukájára ütött. Kicsi szemek, mosolygödrök az arca oldalán és a hangos, magas hangú nevetés, ami inkább hasonlít egy madár udvarlási hangjaira, mint nevetésre.

Végül itt van az ő büszkesége és boldogsága. A család kisbabája. A legértékesebb dolog, amit az emberiség a magáénak tudhat (a másik három mellett). A legkisebb fia, aki a Jisung nevet kapta, a híres focista után. A felesége nem élt elég időt ahhoz, hogy lássa a Jisung első lépéseit, és Lee Taeyong túl hamar vált özveggyé, és maradt egyedül négy fiúval.

Taeyong mindent megtett, amit csak tudott egyedülálló apaként. Hála a munkájának, eleget keresett, hogy elég legyen a tonnányi pelusra, és a többi bébi holmira. A szülei pedig segítőkészek voltak, így sokat segítettek a kis öt fős családnak. Vigyáztak a gyerekekre, és segítettek Taeyongnak a körülöttük felmerülő dolgokban, amíg nagyobbak nem lettek. Jeno és Jaemin most hét évesek, már el tudják vinni Chenlet az előkészítőbe, tejet tudnak melegíteni Jisungnak, és még a mosásba is be tudnak segíteni az apjuknak.

A kilenctől ötig tartó vállalati munka és a napi huszonöt órás gyermeknevelés között Lee Taeyong teljesen kiégett. Ragaszkodott ahhoz, hogy mind a négy gyermekét egyedül lássa el, azért, hogy a szüleit ne terhelje. És ha bárkit megkérdezel, főleg a régi kollégáját és egyben legjobb barátját, Kim Doyoungot, nagyszerűen helytáll a dolgokban. Mikor a férfi a segítségét kérte közeledő esküvőjének szervezésében, Taeyong tudta, hogy nem lesz képes nemet mondani barátjának.

- Senki sem alkalmasabb erre, nálad – mondta Doyoung, miközben a katalógusokkal és választható menüsorokkal roskadásig telepakolt asztalnál ült. – Élvezed az ilyen dolgokat. Emlékszel, hogy szervezted tavaly Jeno és Jeamin szülinapi buliját?

- Ja, vicces volt – mosolygott Taeyong. – Végül is alig van különbség egy szülinapi zsúr és egy tengerparti esküvő között.

- Ez csak olyan, mintha lenne egy munkád, ami megköveteli az alapos figyelmet, és hogy mindent tökéletesen megszervezz – vigyorgott Doyoung – a legtöbb ember inkább kirázza a nyakából a feladatot, de te élvezed, hogy irányítás mániás vagy.

- Bizonyos szinten megnyugtat – mondta Taeyong – ez olyan, mintha én irányítanám az életemet.

- Miért is választanék valaki mást, hogy megszervezze az esküvőmet, te vagy az egyetlen ember, aki megért engem – mondta, Doyoung, miközben kihalászott egyet az asztalon tornyosuló menükártyák közül. – Nézd ezt. Nem is értem, hogy mondhattak nemet nekem, mikor Norvég lazacot és Egyiptomi kaviárt kértem előételnek – sóhajtott lemondóan.

- Te is vagy az egyetlen Dél-Koreában, aki kristályokat akar az esküvői tortájára – sóhajtotta Taeyong. – Hála Istennek, hogy Jaehyun elvesz. Baszottul idegesítő vagy!

- Szó szerint – húzogatta Doyoung huncutul a szemöldökét, mire Taeyong finoman meglökte. – Mit fogsz csinálni a gyerekekkel közben?

- Felvettem egy bébiszittert heti két estére az esküvőig. Megkérdeztem a szomszédomat és Yuta ajánlott egyet és el is hívta.

- Nem aggódsz, hogy egy vadidegen lesz otthon a gyerekeiddel? – kérdezte Doyoung. – Tudod, hogy bármikor elhozhatod ide őket magaddal.

- Szóval próbáljak esküvőt szervezni egy síró kétévessel a karomban, egy veszekedő ikerpárral, és egy éneklő robottal a Tv előtt? Felejtsd el! Ha már én fogom csinálni, jól kell csinálnom – rázta a fejét Taeyong. – Emellett elég idősek már ahhoz, hogy rábízzam őket valaki másra. Yuta és Sicheng már két éve alkalmazzák ezt a bébiszittert, és nagyon elégedettek vele. Különben is, ha valami történne, Jeno megharapja a bokáját, Jaemin átszalad a szomszédba és hívja a rendőrséget, Chenle tud elég hangosan sikítani, hogy riassza a szomszédokat Jisung, pedig telepakolja a pelenkát, és arra a szagra, mindenki odasereglik – ennek gondolatára hangosan felnevettek, összekoccintva kávés bögréiket.

******************

- Apa!! – szalad oda Chenle az apjához egy könyvével – Mi ez a szó?

- Ez galamb, fiam. Ga-lamb.

- Köszi, Apa! – Chenle visszament a kis sarkába és próbált olvasni. Alighogy visszaért, az emelet felől az ikrek érkeztek meg hatalmas robajjal, egymással veszekedve.

- Apa! Mondd meg neki, hogy vegye le!!

- Megint mi a gond? – sóhajtott Taeyong, Jisungot ringatva a karjaiban, majd az etetőszékbe ültette a fiúcskát – Még nem etettem meg Jisungot.

- Apa! Jeno felvette a pulcsimat!

- Nem is! Ez az én pulcsim!

- Nem, mert az enyém!!

- Az enyém!

- De nem!

- De az enyém!

-De nem!!

- Várjatok egy pillanatot – Taeyong Jeno felé fordult és megnézte a címkét. – Jeno neve van a címkén. Ez az ő pulóvere.

- Látod, én mondtam! Sose hiszed el, amit mondok!

- Azért mert hazudós vagy!!

- Fiúk, fiúk, fiúk! – csitítgatta őket Taeyong hangosan, miközben megszólalt a csengő. – Jaemin, gyere etesd meg Jisung-ot. Ki kell nyitnom az ajtót. – megállt az ajtó előtt és a nadrágjába törölte a kezét, miközben hatalmasat sóhajtott. Isten ments meg, kérlek!

- Hello, a nevem Johnny! – egy magas férfi állt az ajtó előtt, fehér mintás pólóban és farmerban. Jeno Taeyong lába mögött állt, szájában egyik ujjacskájával – Szia, Picur!

- Szia, Jeno vagyok!

- Nos, már találkoztál is az egyik fiammal – mosolygott Taeyong, miközben megsimogatta a mögötte álldogáló fiúcska fejét. – Gyere be! – utat engedett Johnnynak, és mindketten beléptek a házba, miközben Jeno még mindig apja lábát ölelte. Chenle az idegen láttán eldobta a könyvét és idősebb testvére mellé szaladt.

- Ő Jaemin, Jeno ikertestvére. Ő Chenle, ő pedig, Jisung, a legfiatalabb a családban.

- Sziasztok gyerekek! Johnny hyung vagyok – mosolygott, és leguggolt, hogy kezet foghasson a gyerekekkel. Jeno továbbra is barátságos volt fogatlan mosolyával, de Chenle kissé félénken, és értetlenül fogadta el Johnny felé nyújtott kezét.

- Jól értem, hogy bébiszitterkedtél Yutának and Sichengnek?

- Még mindig csinálom – mondta Johnny felállva Taeyong mellé, aki csak ekkor vette észre, hogy milyen hatalmas, gyönyörű szemei vannak a vele szemben álló férfinek.

- Szóval, van néhány gyakorlati tudnivaló a hűtőn. Jisung este nyolckor már lefekszik, Chenle fél kilenckor, az ikrek pedig legkésőbb kilenckor kerüljenek ágyba. Foglald el magad bármivel, TV, WiFi, kaja, bármi. Csak kérdezd az ikreket, ha nem találsz valamit, ők tudnak neked segíteni

- Nem probléma. Ne aggódjon Mr...

- Lee Taeyong. Szólíts csak Taeyongnak.

- Ne aggódj, Taeyong, a gyerekeid jó kezekben vannak.

- Oké, nagyon köszönöm – engedte ki Taeyong a bent tartott levegőt. – Gyerekek, apa most elmegy. Legyetek jók, és hallgassatok Johnny hyungra, oké?

- Mikor jössz vissza, Apa? – kérdezte Chenle.

- Későn jövök, de reggel találkozunk, ígérem – Taeyong puszit nyomott Chenle arcocskájára, majd egy másikat a Jenoéra. Aztán Jaemin felé fordult, végül pedig Jisung, édes, puha pofijára nyomott egy lágy puszit, miközben a kicsi hatalmas csillogó szemekkel integetett neki.

- Sziasztok gyerekek! Majd jövök.

- Köszönjetek apának! – Johnny Jisung kezecskéjét fogva integetett, a kicsik pedig követték a példáját. Egy utolsó intéssel Taeyong elhagyta a házat, némileg megkönnyebbülten.

Ahogy sétált le a kocsi belállón, egy pillanatra még hátrafordult, és vetett egy pillantást a házban tartózkodókra az ablakon keresztül. Johnny karjában Jisunggal ült a kanapén, Jeno és Jaemin ismét csak szaladgáltak össze-vissza. Aggódó tekintete Chenle felé vándorolt, aki a sarokban elbújva figyelte aggódó szemekkel a Johnny széles vállán pihenő álmos Jisungot és újdonsült bébiszitterüket.

Taeyong gondolatban párszor fejbe vágta magát, így ösztönözve saját magát az elindulásra.

******************

- Tudom, hogy nehéz kérés, de mit gondolsz használhatnánk lila virágokat a rózsaszínűek helyett? – kérdezte Taeyong a telefonba. Karjai majd' leszakadtak a nehéz katalógusok és brosúrák súlya alatt, a gyomra pedig bucskázott egyet már a színpaletták puszta gondolatától is. – Nagyra értékelném, ha megpróbálnátok. Nagyon szeretik ezt a színt mindketten. Köszönöm! – Taeyong igyekezett megtartani a telefont a válla és az arca közé szorítva, egy kezébe átvette a brosúrákat, miközben megpróbálta kinyitni az ajtót. Mielőtt elfordította a kilincset, gyorsan a zsebébe csúsztatta a telefont, így viszonylag egyszerűen benyitott a házba.

Csend.

Ez nagyon nem jó. Vagy mindenki alszik, vagy mindenki halott.

Taeyong kinyitotta az ajtót, és kis híján felsikított. A nappaliban egy félmeztelen ember állt, késsel a kezében, miközben egy törölközővel vörös csíkokkal tarkított mellkasát törölgette.

- Taeyong! Te vagy az!

- Te jó...mi a...? – Taeyong meglepetésében mindent kiejtett a kezéből. – Úristen! Mi történt?

- Ez? – nézett le Johnny kissé kínosan meztelen mellkasára, amin néhány rejtélyes piros csík még mindig látható volt. – Jaemin leöntötte a felsőmet a gyümölcslevével, még korábban a vacsora alatt, így az most a mosásban van, és csak gyümölcsöt akartam szeletelni magamnak. Gondolom attól nézek ki maszatosnak.

- Oh, köszönöm Istenem! – borult térdre a padlón Taeyong. – Már azt hittem...

- Hogy sorozatgyilkos vagyok?? – nevetett Johnny, és segített Taeyongnak felállni a földről. – Hát úgy nézek ki? – tartotta közel és kést az arcához és megpróbált ijesztő arcot vágni.

- Ó, Édes Istenem, igen – Taeyong a mellkasára szorította a kezét, térdei elgyengültek, amikor szemtől szembe került a férfivel, vagyis inkább annak meztelen mellkasával, ami széles volt, porcelán színű és hihetetlenül izmos.

Biztos rengeteget edz, ez a kockák... és mi a fenét is csinálok én?!?!?

- Ne aggódj! Feltakarítottam a konyhába. Visszateszem a kést a helyére, és megmosakszom.

- Megcsinálom – Taeyong finoman megrántotta Johnny karját, mire testük hirtelen nagyon közel került egymáshoz. – Úgy értem, én visszateszem a kést, te pedig elmehetsz mosakodni. Én nem gondoltam, hogy segítek fürdeni én csak...

- Oké, értem! – Johnny a kezébe adta a kést és a törülközőt, majd a fürdő felé vette az irányt. Taeyong belépett a konyhába, a helyére tette a kést, majd vizet locsolt az arcára.

Mi a fene van velem?!?!?

- Lefektettem a gyerekeket, és csináltam nekik Bolognai spagettit, neked is maradt, ha megfelel...

- Ja, persze. – Taeyong képtelen volt rávenni magát, hogy Johnny felé forduljon, már csak azért sem mert a másik még mindig félmeztelen volt. Helyette tökéletesen látta Johnny minden mozdulatát a tükröződő ablakon.

A fenébe is, még mindig nem vett fel pólót!!

- Jól érezted ma magad – kérdezte Johnny – ott, ahová mentél?

- Oh, segítek megszervezni a barátom esküvőjét.

- Esküvő szervező vagy?

- Bárcsak – nevetett fel Taeyong. – Ügyvéd vagyok – az ablakban látta, hogy Johnny végre felvette a pólóját, így egy halk sóhajjal felé fordult.

- Mrs. Lee itt van valahol a házban? – kérdezte Johnny.

- Nem, egy éve meghalt.

- Ó, Istenem, sajnálom – bólintott Johnny együtt érzően. – Egyedüli apukának lenni négy kisgyerekkel és ilyen fiatalon.

- Akkor házasodtunk össze, amikor még egyetemisták voltunk – vakargatta a tarkóját Taeyong kissé idegesen. – Mi a helyzet veled? A megélhetésedért bébiszitterkedsz?

- Nem igazán. Egy óvodát vezetek – mosolygott Johnny. – Sosem bébiszitterkedtem, de Yuta régi ismerősöm és nem tudtam neki nemet mondani.

- Senki sem tud nemet mondani Yutának – kuncogott Taeyong. – Szerintem Sicheng próbált, amikor randizni kezdtek és nézz rájuk most, házasok és van két gyerekük.

- Holnap visszajövök. Ugyanekkor?

- Igen. Remélem a gyerekeim nem idegeltek ki.

- Ne aggódj, minden rendben velük. Elbírtam velük. Naponta harmincöttel küzdök meg, mit nekem négy egy estére?

- Köszönöm, Johnny. Jó éjt!

- Neked is Taeyong, És sajnálom a mostanit – mondta Johnny, miközben a lábával csoszogott, és lehajtotta a fejét. – Nem szokásom meztelenkedni mások házában, én csak...

- Tudod, azt szoktam mondani, hogy Jaemin maga a két lábon járó baj, és bárkit képes belekeverni – nevetett Taeyong, próbálva oldani a helyzet kínosságát. – Ne aggódj emiatt. Az én otthonom a te otthonod.

Miután búcsút vettek egymástól Taeyong lecsúszott a bezárt ajtó mentén, miközben őrült tempóban kalapáló szívét igyekezett megnyugtatni.

******************

Ezután, a csütörtök és péntek legjobb része Taeyong számára nem az volt, amikor a barátaival ment el egy görbe estére hanem, amikor egy hosszú találkozó után hazament Jaehyunék házából, és az ajtót kinyitva Johnnyt találta a kanapén ülve, miközben rá várt.

Egyszer Johnnyt Chenlevel a karjaiban találta, kisfia feje Johnny mellkasán pihent, karjaival szorosan ölelte a másik nyakát, lábaival pedig a derekát, úgy csimpaszkodott a férfin, mint egy koala bébi. Taeyong majdnem felnevetett a látványon, de még időben kapcsolt, hogy a kicsi valószínűleg elaludt a magasabb férfin. Johnny elmesélte, hogy Chenle nem volt hajlandó lefeküdni még egy esti mese meghallgatása nélkül, ám a mese közben rajta elterülve érte utol az álom.

Egy másik alkalommal rengeteg matricával és post-it teleragasztgatva talált rá Johnnyra. Taeyong képtelen volt nem kinevetni a másikat. Johnny elmagyarázta, hogy a gyerekek kalózosat akartak játszani, és amikor valaki megtalálta a „zsákmányt" meg kellett szerezni a titkos matricákat és aranylapokat, melyeket Johhny-ra ragasztottak, hogy biztonságban legyenek.

Taeyong már el is felejtette, hogy milyen jó érzés, hogy várja otthon valaki. Mikor hazaért a munkából, igyekezett bepótolni a gyerekektől külön töltött időt. Miután lefektette őket, rendszerint még enni is fáradt volt, csupán csak elment fürdeni, és véget is ért a nap. Mostanában csütörtökön és pénteken, mire hazaér, a gyerekek már ágyban vannak, ki van takarítva, és egy jóképű férfi vár rá mosolyogva.

Ez volt a legjobb dolog, amiért jó volt hazamenni.

- Varázsló vagy a gyerekekkel. – mondta Taeyong Johnnynak egyszer, mielőtt útjára engedte. – Erre volt nekem is szükségem.

- Abban biztos vagyok. Nézz magadra, jobban nézel ki, mint mikor először láttalak.

- Igen?

- Igen. Nem bántásból, de amikor kezdtem nálad, kissé szeszélyesnek tűntél, mint aki napok óta nem aludt, vagy ilyesmi – magyarázta Johnny – de nézz magadra, most sokkal jobb. Boldogabbnak nézel kis és elégedettebbnek is.

- Ja, vicces, hogy ez történt – Taeyong mosolygott, az ajtófélfának dőlve. Ujjait legszívesebben Johnny hajába futtatta volna, megakarta csókolni azokat a mogorva ajkakat, és nagyon szerette volna újra érezni, hogy milyen az, amikor valakit a karjaiban tart. De, mint mindig, magában tartotta ezeket a gondolatokat. – Sokkal tartozom neked. Mi lenne, ha elmennénk egy késő esti italra, vagy valami?

- És hagyjuk itthon a gyerekeket egyedül? – piszkálta Johnny. – Valaki kiszabadulna egy kicsit gyereknevelés körforgásából?

- Mit szólsz ahhoz, hogy legközelebb hozok két üveg sört, és itthon megisszuk?

- Tetszik!

- Remek. Akkor randizunk.

- Az mondtad – ráncolta Johnny a szemöldökét –, hogy...randi?

- Uhm...ööö... – basszus basszus basszus basszus – én úgy értettem...

Taeyong már közel volt, hogy kitaláljon valami jó okot, de minden épeszű gondolat kiszállt a fejéből (a vére pedig, ami nem az arcába szökött, az ágyéka felé indult) mikor Johnny egy lépéssel megszüntette a köztük lévő távolságot, karjaiba vonta és megcsókolta.

- Randi! – válaszolta mosolyogva.

******************

- Én vagyok az, aki az esküvőjére készül. – forgatta a szemeit Doyoung. – Én vagyok az is akinek, úgy kellene kinéznie, mint egy bánatos kiskutya, aki úgy bámulja a párját, mintha az bármelyik percben eltűnhetne. Az egyetlen, aki a kiborulás szélén áll, és másra sem vágyik, minthogy megfojtsa a leendő férjét, mert  az mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy a 24K Magic című számára táncoljuk az első táncunkat házaspárként a Beautiful helyett. Mégis miért te nézel ki úgy, mint a menyasszony?

- Huh?

- Ó Istenem, ki a fene vagy te? Melyik bolygóról jöttél? És kérem vissza a legjobb barátomat...SZÜKSÉGEM VAN RÁ AZ ESKÜVŐMÖN!!

- Fogd be Doyoung – nézett Taeyong nagyon csúnyán, közben a székének karfáján kopogott, miközben arca halvány rózsaszínűre váltott a piszkálódástól, ami persze nem kerülhette el Doyoung figyelmét.

- Ez a bébiszitter, ugye? Úgy tűnik többet tett, mint, hogy elnyerte a gyerekeid szívét. Nyílván valóan elcsábította az egyedülálló szülőjük szívét is.

- Ha találkozol vele, majd megérted – mosolygott Taeyong, miközben ujjai a meghívók borítékjaival játszottak. – A gyerekeim is szeretik.

- Értem én, közel áll a tökéleteshez.

- Annyi idő eltelt már mióta ő meghalt – sóhajtott Taeyong. – Mindig mindent magam csináltam. Már el is felejtettem, hogy milyen jó, ha segít valaki. Mikor vár rád valaki otthon. Megosztani a mosást, vagy beosztani, hogy mikor ki fekteti a gyerekeket. Átadni valakinek a gyerek etetését. Felnőtteknek való témákról is beszélgetni, nem csak arról, hogy a piros Power Ranger mennyivel jobb, mint a kék.

- Beleestél igaz? – kérdezte Doyoung.

- Talán – harapta be alsó ajkát Taeyong. Tényleg? Tényleg beleszerettem?

- Tae, a telefonod – bökött Doyoung Taeyong asztalon rezgő telefonja felé.

- Hello? – szólt Taeyong a készülékbe. Pillanatokkal később szemei elkerekedtek. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok – mondta, miközben magához ragadta a kulcsait, és felpattant az asztaltól.

- Mi a baj?

- Johnny volt. Jisungot kórházba kellett vinni!

******************

Mikor Taeyong kisfiú volt, eltörte a kezét biciklizés közben, akkor kellett a kórházba szaladni vele. Az anyukája sírt, mikor látta, hogy mennyire összetörte magát, miközben ő továbbra is azon nyafogott, hogy megnyerhette volna a versenyt 'ha az a nyamvadt bicikli csak egy kicsit gyorsabb'.

Miközben maximális sebességgel hajtott a kórház felé, végre megértette, hogy miért sírt az anyukája. Szülőként, az elképzelés, hogy a gyermekednek fájdalma van vagy megsérült, a legrosszabb dolog mindközül. Taeyong keze remegett, míg parkolt, hiába volt vele Doyoung és Jaehyun. Sietve szaladt a kórház felé és rögtön az információs pulthoz lépett, erősen zihálva.

- Elnézést, nem látott egy...

- APA!!! – Jaemin, Jeno és Chenle egyszerre szaladtak felé, és vetették magukat a karjai közé.

- Oh, Kicsikéim – Taeyong körbepuszilgatta őket, majd Chenlet a karjaiba vette. – Mi történt? Hol van Johnny és Jisung?

- A doktor bácsi szobájában. Nem tudom mi történt – szipogott Jaemin miközben a szemei megteltek könnyekkel. – Jisung nem hagyta abba a sírást, csak egyre hangosabb lett. Johnny hyung azt mondta lehet beteg, így ide jöttünk.

- Apa, Jisung meg fog halni? – kérdezte Jeno halk félénk hangon.

- Nem, természetesen nem – Taeyong megrázta a fejét, Chenle fejét a vállára hajtotta, miközben a kicsi a szájába vette az ujját, és Taeyong karját simogatta. – Minden rendben lesz vele, oké?

- Apa, félünk.

- Tudom. Én is megijedtem – az ikrek már elég idősek voltak, hogy emlékezzenek a kórházra. Az anyukájuk itt volt, és egyik nap, mikor szaladtak hozzá, hogy megmutassák neki az új játékaikat, már nem válaszolt, mikor szólították.

- Gyertek srácok – Jaehyun és Doyoung kézen fogták az ikreket. – Együnk valamit, aztán visszajövünk. Jisunggal minden rendben lesz.

Taeyong csak várt és várt az orvos irodája előtt Chenlevel a karjaiban. Hál' Istennek a fiúcska elég kicsi ahhoz, hogy ne értse, ami körülötte folyik, így lassan mély álomba szenderült. Finoman letette fiát a kanapéra maga mellé, rátette a kabátját és betakargatta, hogy ne fázzon.

- Johnny! – Taeyong kis hijján leütötte Johnnyt miközben az megállt előtte Jisunggal a karjaiban. – Mi történt?

- Semmi komoly ne aggódj, csak egy középfülgyulladás – mosolygott Johnny, miközben finoman megpaskolta a kisfiú combját, aki szorosan kapaszkodott a karjaiba. – Sírt és felment a láza, de a doktor adott neki egy injekciót, és most már jobban lesz.

- Oh köszönöm, annyira köszönöm! – Taeyong közel állt a síráshoz, mikor Johnny a karjaiba adta Jisungot. – Köszönöm Istenem, köszönöm, hogy semmi baja... Édes kicsikém... – ringatta az alvó fiúcskát.

- Sajnálom, hogy így ide kellett rángatnom téged.

- Johnny –, nézett fel Taeyong könnyes szemekkel. – Köszönöm. Én...Én nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

Johnny elmosolyodott, és a karjaiba vonta Taeyongot, miközben Jisung közöttük feküdt. – Minden oké. Minden rendben.

******************

- Azt akarom, hogy mindannyian a legjobb formátokat hozzátok. Jaemin, menj, pakold össze a játékaid, Jeno segíts engem és Chenlenek a nappaliban.

- Apa – rángatta meg apja nadrágját Jeno. – Ezentúl tényleg nem fogjuk már látni Johnny hyungot többet?

- Nos – végül elérkezett ez a nap is. Johnny utolsó napja bébiszitterként – láthatjátok majd, mint barátot.

- Apa, Johnny hyung élhetne velünk örökké?

- Szeretnétek?

- Igen! Chenle nagyon szereti a történeteit, velem pedig sokat kosarazik! Jaemin odavan a vicceiért és biztos vagyok abban, hogy Jisung is szereti! Apa, megkéred Johnny hyungot, hogy maradjon velünk örökre?

- Jeno – kuncogott Taeyong. – Ha azt tenném, meg kéne kérnem, hogy vegyen el.

- MEGTESZED?!?!?! KÉÉÉRLEEEK?!?!?!?!

- Jeno! – nevetett hangosan Taeyong. – Menj, keresd meg a testvéred.

- Apa...

- Később beszélünk erről, ígérem.

******************

- Ez az utolsó napod a gyerekekkel, és ahogy látom, mindent neked adtak.

- Ja – nevetett Johnny, miközben magát nézegette a tükörben. – Kaptam mogyoróvaj foltokat Jisungtól, papír csákót Chenletől, szalagnyakláncot Jaemintől és egy szárnyas tehén papír jelvényt, Jenótól.

- Szeretnek téged – mondta Taeyong. – Egyébként, megkértek, hogy menjek hozzád.

- Gyűrűt is adsz majd? – csillantak fel Johnny szemei játékosan – a fiaidnak sok cukorka gyűrűjük van, bármikor kérhetsz tőlük.

- Hagyd abba – nevetett Taeyong. – De... uhm...Doyoung esküvője a jövő héten lesz és szükségem van egy párra. Nem kérhetem, hogy vegyél el, de ez már közel van hozzá, nem?

- Hát...most az egyszer megalkuszom – Johnny megfordult és közel húzta magához Taeyongot és finoman megcsókolta. – Ugye tudod, hogy ez lesz az első, igazi randink?

- Házon kívül a gyerekek nélkül – bólintott Taeyong. – Úristen, ez marha jó lesz.

- Már alig várom. Egyébként meg foglak megint csókolni, mert nagyon türelmetlen vagyok.

Hirtelen hangos csattanás hallatszott az elemet felől. Aztán aprócska lábak dübögései tudatták az utat egy szoba felé.

- JENO!!! JAEMIN!!!

Ezek a lábak túl gyorsak voltak, így Jeno és Jaemin gyorsan beléptek a szobába és az ágyra vetették magukat, a takaró alá. Vártak néhány percet, mikor az apjuk nem érkezett meg, kacagásban törtek ki, és a zseblámpákat előhalászva az ágy alól, a takaró alá bújva világítottak egymás arcába.

- Te láttad ezt?!! – kacagott Jaemin.

- Igen!! Johnny hyung megcsókolta Apát!

- Szerinted összeházasodnak? Johnny hyung lesz a másik apukánk?

- Lehet, remélem...Johnny hyung nagyon szereti Apát.

- Emlékszel, mikor Chenle megkérdezte Johnny hyungot, hogy elvenné-e Apát és Johnny hyung azt mondta, hogy csak akkor, ha Apa is hozzá akar menni?

- És azután azt mondta, hogy Apa a legszebb ember a földön – Jeno izgatottan rugdosta a takarót apró lábaival. – Alig várom, hogy legyen egy másik apukánk is!

- Én is! Nagyon mókás lesz együtt hatan!

- Alig várom, hogy újra kosarazhassak Johnny hyunggal!

- Miért? – piszkálta Jaemin. – Csak nem megint fel akarsz vágni a szomszéd Renjun előtt?

- Fogd be, Jaemin!!

- TI KETTEN, JOBBAN TESZITEK, HA ALSZOTOK, VAGY FELMEGYEK!!!

- Uh oh

Tuck in your shirt - JohnIl (fordítás)

Sziasztok! Ma megörvendeztetlek titket egy fordítással is, hátha érdekel!
Ugyan nem én fordítottam, de szeretném, ha látntok egy nagyon tehetséges barátom munkáját!
*Wattpadon DottieX munkái között találjátok meg.*
Eredeti történet: Tuck In Your Shirt
*Cr. to owner*

„Az egész a hanyagságoddal kezdődött”

Taeil büszkén igazította helyére egyenruhájának nyakát, miközben keresztül haladt a Seoul High középiskola auláján. A megfelelő helyre hajtotta a ruhája gallérját, ami büszkeséggel töltötte el, és különlegesnek érezte magát. Hallotta cipőjének nyikorgását a frissen polírozott padlón, miközben megállt a főbejárat jobb oldalán.

Minden egyes tanulót megfigyelt, aki átlépte az iskola ajtaját. Ellenőrizte, hogy megfelelő egyenruhát viseltek-e, és a megfelelő módon viselték-e. Ezért imádta őt minden tanár, és ezért nevezte ki az igazgató diákelnöknek. A kinevezése után még felelősségteljesebb lett, és szigorú…túl szigorú.

- Ne haragudj Yuta, de ezek a cipők nem megfelelőek, hogy az iskolában viseld őket – mondta a japán fiúnak, aki a barátaival épp felé tartott a folyosón.

A japán csak elfintorodott - Taeil hyung! Elengedhetnél ezúttal. Tegnap focizás közben szétmentek a cipőim – vinnyogott.

- Sajnálom haver, mivel ez az első alkalom, így csak egy sárga figyelmeztetést adok – mondta, miközben elővett egy sárga kártyát, amire a nála lévő tollal írt valamit, majd Yuta kezébe nyomta.

A fiú összehúzta a szemöldökét, miközben a barátai csak nevettek rajta. Végül mindannyian elsétáltak, miközben a japán hajába borzolva mondták neki, hogy semmi baj.

Az elnök a kis csapat után nézett, neki sosem volt igazi barátja. Tulajdonképpen az egyetlen ember, akivel összebarátkozott, az Qian Kun, a kémia csoportból. De ő is inkább csak egy osztálytárs, akivel jól kijönnek egymással.

Taeil csak a homlokát ráncolta, kétségtelen, hogy félős volt és szégyenlős, de nem ez volt az igazi probléma. Egyszerűen csak félt a világtól, és jobban szeretett egyedül lenni. Az ebédszüneteket a könyvtárban tölteni, hétvégén és a szünetekben pedig a könyvekbe temetkezni.

Miközben mélyen gondolataiba merült, kiszúrt valamit, amiben már reggel óta reménykedett.

- Seo Youngho! Gyere ide! – fújtatott. Hangja parancsoló volt és kemény.

Youngho, vagy Johnny Seo, tipikus sportoló volt az iskolában. Minden nap más lány szívét hódította meg, hogy aztán a következőn összetörje. A barátai ugyanilyenek voltak, amíg Taeil rá nem jött, hogy ők felhagytak vele, miután egymással kezdtek randizni, de Johnny tovább űzte a játékot.

Hogy mi az ok, amiért Taeil magához hívta Johnnyt? Nos, az eredetileg chicagoi fiú inge kilógott a nadrágjából. Erre vonatkozott az egyik legszigorúbb szabálya az iskolának, amit Taeil természetesen betartott.

Az amerikai fiú betartotta az elnök kérését, miután szólt a barátainak, hogy menjenek előre. – És most, Moon? – sóhajtotta Johnny.

Taeil előhúzott a zsebéből egy piros lapot, és a fiú kezébe adta. – Ez a harmadik alkalom a héten, hogy kilógó inggel látlak! Szóval elzárás a könyvtárban, iskola után – felelt.

- Mi? – hördült fel Johnny – Szóval azt mondod, hogy nem tudok ma gyakorolni? De tudod, hogy…

- Sajnálom – vágott közbe Taeil. – Nem az én hibám, hogy nem tűrted be az inged, mielőtt beléptél ebbe az épületbe!

Johnny csak felhorkantott. – Hát jó – vigyorodott el, megmutatva ragyogó fogsorát – ott találkozunk, Édes.

Az iskola diákelnök elpirult, zavartan sütötte le a szemeit és szorosabban markolta a kezében lévő tollat. – Akkor ne késs, Seo – emelte tekintetét a playboyra.

***

Az iskola hangos csengője figyelmeztette Taeilt az óra végére, így gyorsan hátizsákjába pakolta a holmiját. Miközben a pad alá rúgta a széket, vetett egy pillantást az órára, majd a könyvtár felé indult, kezében a cuccaival.

Benyitva a könyvtár ajtaját, Mrs. Kim, a barátságos könyvtáros üdvözölte egy kedves mosollyal.

- Jó napot, Mrs. Kim. Hol vannak a könyvek, amiket vissza kell pakolni? – kérdezte, miközben a cuccait a könyvtár nagy asztalára tette.

Mrs. Kim egy kiskocsinyi könyvvel tért vissza, melyek egyenetlenül halmozódtak fel egymáson. Taeil gyorsan elkapta a könyvet, ami leborult, hála a tetején lévő szótárnak.

- Jól hallottam, hogy elzáráson vagy itt? – kérdezte Mrs. Kim kissé bizonytalanul.

Taeil bólintott. – Az igazgató úr úgy gondolja, az a legjobb, ha a diákok itt töltik a büntetést. Jól jön pár plusz kész a hely kitakarításához – világosította fel az elnök, miközben átsétált a kocsi másik velére.

- Az jó – mondta a harmincas évei körül járó nő – nagyon elfoglalt vagyok, mióta a könyvtár rendszere megváltozott.

Taeil megajándékozta a nőt a legszebb mosolyával, majd visszatolta a nyikorgó kiskocsit a könyvespolc elé. A regények szép, rendezett sorban álltak, minden darab a helyén, úgy ahogyan kell. Büszke volt, hogy a diákok kezdtek ráérezni, hogy hogyan is kell bánni ezzel a hellyel. A könyvtár gyönyörűen rendbe volt rakva.

- Ohm…Taeil? – érkezett mögüle a hang, ami a nevén szólította.

A reggeli óriás kukucskált ki jobbról, a könyvespolc mögött, a Sherolck Holmes regények közül. Taeil megugrott, majd hátát a mögötte levő polcnak préselte, ezzel kissé megingatva azt. Hangosan kifújta a levegőt – Mi a..! Erre semmi szükség nem volt – sziszegte, miközben mellkasát ütögette finoman a sokk hatására.

Johnny vidáman vigyorogva sétált át Taeil sorába – Hehe…bocsi… Nem akartalak megzavarni…azt hiszem – kuncogott, miközben egy felsőbb polcra könyökölt.

Az idősebb felsóhajtott – De legalább itt vagy. Tessék, pakold el ezeket a köteteket itt a szépirodalmi részen, addig én befejezem ezt – utasította Taeil, és visszatért a saját munkájához.

Johnny csak morgott, nem egészen az történt, mint amit ő szeretett volna.

Másfél órával később felnyögött és levetette magát a székére. Taeil mellette másik három kötetet tartott, miközben az N betűt kereste. Balján, másik három kötet feküdt, miközben zavartan harapdálta ajkait.

- Nem vagy szomjas? – kérdezte Johnny, miközben beleivott a vizes üvegébe.

Taeil megrázta a fejét, szemeivel pedig továbbra is a polcokat figyelte – Elfelejtettem újra tölteni az üvegem – válaszolta.

Igazság szerint kapart a torka, és olyan száraz volt, mint a Szahara. Mégsem akarta megszakítani a munkát, jobb szeretett volna gyorsan végezni.

- Tessék – a szeme sarkából látta a vizes palackot jobb oldalt az arca felé emelve. Lassan a mellette álló felé fordította a fejét. – Nem tudsz jól hazudni. A torkod csak még szárazabb lesz – mondta Johnny rekedt hangon.

- Jól va…

- Ez csak egy kis víz.

Hezitálva fogta meg a műanyag üveget, amit Johnny nyomott a kezébe. A fiatalabb egy bólintással jelezte, hogy igyon. Taeil egy elsuttogott egy halk köszönömöt, mielőtt vizet öntött a szájába, válaszul amerikai fiú csak hümmögött, majd visszatért a büntetéséhez. Éppen csak észrevéve, hogy Taeil orcái rózsaszín árnyalatot vettek fel, miközben füléig elpirult.

***

- Taeil, nem pihenünk egy kicsit?

Az idősebb a tizedik adag könyvnél járt, ezzel lassan végére érve a napi munkának.

-Segítsek azzal az adaggal? – kérdezte Johnny újra.

Taeil megrázta a fejét, elhessegetve a fiút. Az amerikai csak elmosolyodott, figyelmen kívül hagyva a diákelnök utasítását. A háta mögé lopakodott, és a vállainál fordította szembe magával.

- Mi a…

Johnny a vállainál a könyvespolcnak nyomta, kezeivel szorosan tartva az idősebb csuklóit, a feje fölött. A koerai fiú nem tudott szabadulni a szorításból, teljesen a másik csapdájába esett. Johnny egyik térde a lábai között volt, miközben a másik az ő jobbja mellett. Szorosan összesimulva álltak egymással szemben. Taeil érezte a másik lapos és izmos hasát.

Johnny felkuncogott kissé rideg hangján – Szóval úgy gondoltad, ok nélkül nem tűrtem be az ingem egymás után, háromszor? – kérdezte, és homlokát a másikénak támasztotta.

Taeil szemei hatalmasra nőttek a sokktól. Túl közel volt hozzá. Az izzadság cseppek úgy folytak le a hátán, mint a vízesés, eláztatva egyenruháját. Mindenáron szabadulni próbált a másik szorításából, de ez természetesen lehetetlen volt. Tudjátok ti milyen keményen edzenek a foci csapat tagjai?!

- Ah…olyan buta vagy – gúnyolódott Johnny.

­Taeil nem értette mi folyik körülötte, mi a francért ejtette így csapdába őt a fiatalabb.

- Engedj el, te…

- Még mindig nem érted? – morgott a másik, még erősebben rászorítva az idősebb csuklóira.

Taeil szemei összezavarodottságot sugároztak, egészen úgy nézett ki, mint egy elveszett kölyökkutya, akit kidobtak az utcára.

- Kedvellek Moon Taeil – emelte fel a hangját a magasabb – nem is, én szeretlek téged. Mióta csak felléptél arra az emelvényre a félév kezdetekor. Éreztem, hogy megolvasztod a szívem, már csak ha rád nézek. Megváltoztattál, és már a barátaim is észrevették. Őrültnek gondoltak, amikor elmondtam nekik, hogy szerelmes vagyok beléd, de ma már támogatnak – csak mondta, és mondta, amíg ki nem fogyott a levegőből.

Johnny újra felnevetett. – Én nem…ha ezek után örökre utálni fogsz…csak engedd meg… - és minden további szó nélkül ajkait Taeil ajkaihoz nyomta, egy durva csókba hívva az idősebbet. Taeil szemei, amik már így is nagyobbak voltak, mint egy bagolyé, megteltek rémülettel, de pillanatokkal később lenyugodott, és ő is mozgatni kezdte ajkait Johnny-val szinkronban.

A magasabb végre megízlelhette Taeil csókját, ami édes, mint a méz, de fanyar, mint a citrom. Ajkai szárazak és repedezettek voltak, Johnny mégis imádta. Emellett érezhette a haja illatát, mit végül az eper illatával azonosított.

Taeil remegett az izgatottságtól, érezte azokat a bizonyos különleges szikrákat, amik különböznek attól, amiket akkor érzett, amikor a polcokat takarították. Ez olyan volt, mint a varázslat, édes és szerelmes. Imádta ezt pillanatot.

Johnny zihált, mikor elengedték egymás ajkait, és látta, hogy Taeil is nehezen veszi a levegőt, mellkasaik szinkronban hullámoztak kapkodó lélegzetvételeiktől.

- Tudom, hogy nem te vagy nekem az első, de lennél az utolsó? – könyörgött Johnny, miközben szeretettel cirógatta a másik arcát, mint ha nem létezne rajta kívül más a világon.

Taeil felnevetett – Miért csókoltam szerinted vissza, idióta!