Így ezerév kiagyás után megosztok veletek egy kis one shotot, remélem tetszeni fog!^^
~Jinie~
"A vágyat könnyen le lehet küzdeni, főleg,
ha csak testi vonzalmon alapul. A szív ellen harcba szállni már sokkal nehezebb
feladat"
*külső szemszög*
Minden egy viharos
éjszakán kezdődött…
Viharos szél tépázta a fák ágait
és súlyos eső áztatta a földet a késő esti órában, mikor Taeil haza felé vette
az irányt a kis antikváriumból, ahol dolgozott és noha szerette ezt a munkát
nem ez volt a végcél. Nem ezért töltött az egyetemen kemény éveket, hosszú
órákra a könyvtárba zárkózva, hogy büszkévé tehesse a szüleit.
Gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy befordult a következő sarkon, szorosabbra húzva magán tavaszi kabátját, gondolatban megdorgálva magát, amiért nem hozott esernyőt. Lépései egyre sietősebbek lettek, ahogy közeledett az útkereszteződéshez nehogy lekésse a zöld lámpát. A kis ikon még zölden villogott, mikor a zebrára lépett, majd hangos fékcsikorgás hallatszott fel. Taeil ijedten kapta fejét a hang irányába, ahol egy fekete autó állt meg, alig centikre a lábától. Kezeit hevesen dobogó szívére szorítva figyelte, ahogy egy ijed férfi pattan ki a vezető ülésről, hevesen hadonászva, valamit magyarázva a rémült fiúnak, de a szavai nem érték őt el, mígnem két erős kéz ragadta meg a vállait, megrázva őt egész testében.
- Hé, jól vagy? – hangzott fel a kérdés, ki tudja hányadszorra, mire Taeil zavartan rázta meg a fejét és emelte tekintetét az ijed, de gyönyörű íriszekre.
- P-persze – köszörülte meg a torkát. – Csak megrémültem – engedi le végül kezeit.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban, hogy megijesszelek, az meg pláne nem, hogy elüsselek, csak az esőtől nem láttam, hogy van valaki a zebrán – mondta a másik férfi, miközben meleg tenyerei még mindig Taeil eső áztatta vállain pihentek.
Végül Taeyong, mit kiderült, addig erősködött, míg haza nem vihette az elázott férfit.
Így találkoztak először.
Gondterhelt sóhaj hagyta el az ajkait, ahogy befordult a következő sarkon, szorosabbra húzva magán tavaszi kabátját, gondolatban megdorgálva magát, amiért nem hozott esernyőt. Lépései egyre sietősebbek lettek, ahogy közeledett az útkereszteződéshez nehogy lekésse a zöld lámpát. A kis ikon még zölden villogott, mikor a zebrára lépett, majd hangos fékcsikorgás hallatszott fel. Taeil ijedten kapta fejét a hang irányába, ahol egy fekete autó állt meg, alig centikre a lábától. Kezeit hevesen dobogó szívére szorítva figyelte, ahogy egy ijed férfi pattan ki a vezető ülésről, hevesen hadonászva, valamit magyarázva a rémült fiúnak, de a szavai nem érték őt el, mígnem két erős kéz ragadta meg a vállait, megrázva őt egész testében.
- Hé, jól vagy? – hangzott fel a kérdés, ki tudja hányadszorra, mire Taeil zavartan rázta meg a fejét és emelte tekintetét az ijed, de gyönyörű íriszekre.
- P-persze – köszörülte meg a torkát. – Csak megrémültem – engedi le végül kezeit.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban, hogy megijesszelek, az meg pláne nem, hogy elüsselek, csak az esőtől nem láttam, hogy van valaki a zebrán – mondta a másik férfi, miközben meleg tenyerei még mindig Taeil eső áztatta vállain pihentek.
Végül Taeyong, mit kiderült, addig erősködött, míg haza nem vihette az elázott férfit.
Így találkoztak először.
A reggeli levegőt kellemes eső illat
töltötte meg és meleg napfény simogatta a nedves tájat, halvány emlékeztetőként
a napokig tartó viharra. Az utcák újra zajosak és forgalmasak lettek, munkába
igyekvő felnőttek és egymást szórakoztató diákok hada lepte el a járdákat, mit
sem törődve a reggeli dugóban araszoló autókkal.
- Egy újabb átlagos nap kezdete – sóhajtja Taeil, ahogy kinyitja a kis bolt ajtaját, várva, hátha ma betéved egy vevő. Végül a déli órákban megcsörrent az ajtó felé szerelt kis csengő, így Taeil felkapva fejét kezdett bele a jól betanult szövegbe.
- Jó napot, Sejong antikv… Taeyong? – kerekedtek el az eladó szemei, ahogy megpillantotta az ismerős alakot.
- Ah, Taeil, csakhogy megtaláltalak! – mosolyodik el a fiatalabb, aminek hatására az idősebb szíve nagyot dobbant. Őt kereste. – Ezt a kocsimban hagytad – nyújtja Taeil felé a már egy hete keresett kabátot.
- Oh, köszönöm – mondja kissé csalódottan a férfi, de mosolyt erőltetve az ajkaira veszi át a felé nyújtott ruhadarabot. Pár pillanatra csend telepedett a kis boltra, melyet Taeyong hangja tört meg.
- Khm, szóval – kezdi tarkóját vakargatva. – Arra gondoltam, ha már majdnem elütöttelek, akkor esetleg vacsorázhatnánk együtt – mondja reménykedően pillantva az idősebbre.
- Arra nincs semmi szükség, mondtam már, hogy ne aggódj a dolog miatt.
- De én szeretnék! – szólal meg a másik, a kelleténél talán kicsit hangosabban. – Szeretnék aggódni miatta – halkul el újra a hangja. – Aggódni azért, hogy megfáztál-e, hogy vajon leközelebb hozol-e magaddal esernyőt, ülni a telefon mellett és várni a hívásod, hogy elfelejtetted azt a vacakot és jöjjek érted… Szeretnék aggódni miattad – mosolyodik el a végén, egyre közelebb lépdelve a meglepetten pislogó eladóhoz. – Tudom, hogy ez hírtelen jött és én magam sem értem miért szeretném mindezt, de… Eljönnél velem vacsorázni ma este?
- Ú-úgy érted, randira? – találja meg a hangját Taeil is, mire Taeyong csak mosolyogva bólint. – Nagyon szívesen – húzza mosolyra az ajkait az idősebb is.
Így találtak egymásra.
- Egy újabb átlagos nap kezdete – sóhajtja Taeil, ahogy kinyitja a kis bolt ajtaját, várva, hátha ma betéved egy vevő. Végül a déli órákban megcsörrent az ajtó felé szerelt kis csengő, így Taeil felkapva fejét kezdett bele a jól betanult szövegbe.
- Jó napot, Sejong antikv… Taeyong? – kerekedtek el az eladó szemei, ahogy megpillantotta az ismerős alakot.
- Ah, Taeil, csakhogy megtaláltalak! – mosolyodik el a fiatalabb, aminek hatására az idősebb szíve nagyot dobbant. Őt kereste. – Ezt a kocsimban hagytad – nyújtja Taeil felé a már egy hete keresett kabátot.
- Oh, köszönöm – mondja kissé csalódottan a férfi, de mosolyt erőltetve az ajkaira veszi át a felé nyújtott ruhadarabot. Pár pillanatra csend telepedett a kis boltra, melyet Taeyong hangja tört meg.
- Khm, szóval – kezdi tarkóját vakargatva. – Arra gondoltam, ha már majdnem elütöttelek, akkor esetleg vacsorázhatnánk együtt – mondja reménykedően pillantva az idősebbre.
- Arra nincs semmi szükség, mondtam már, hogy ne aggódj a dolog miatt.
- De én szeretnék! – szólal meg a másik, a kelleténél talán kicsit hangosabban. – Szeretnék aggódni miatta – halkul el újra a hangja. – Aggódni azért, hogy megfáztál-e, hogy vajon leközelebb hozol-e magaddal esernyőt, ülni a telefon mellett és várni a hívásod, hogy elfelejtetted azt a vacakot és jöjjek érted… Szeretnék aggódni miattad – mosolyodik el a végén, egyre közelebb lépdelve a meglepetten pislogó eladóhoz. – Tudom, hogy ez hírtelen jött és én magam sem értem miért szeretném mindezt, de… Eljönnél velem vacsorázni ma este?
- Ú-úgy érted, randira? – találja meg a hangját Taeil is, mire Taeyong csak mosolyogva bólint. – Nagyon szívesen – húzza mosolyra az ajkait az idősebb is.
Így találtak egymásra.
Taeil és Taeyong élete tökéletes,
legalábbis annak tűnik. A külső szemlélők csak a drága éttermeket, puccos
rendezvényeket, értékes ajándékokat és a nagy felhajtást látják, de azt nem,
ami a színfalak mögött zajlik. Azt nem, hogy Taeil mosolya nem mindig őszinte,
hogy a szerető család nem is olyan támogató, hogy habár Taeyong a mindene, az,
ami erőt ad, ő is az, aki elgyengíti. Az a szerelem, törődés és aggodalom, amit
iránta érez. Az, amit elmond neki és az, amit fél megmutatni. Fél, mert tudja,
hogy az ő hegei sebet ejtenének Taeyong szívén is.
Csend van, még a vihar zajai is elhalkulnak, ahogy Taeil még egyszer, utoljára szerelme homlokához érinti puha ajkait, ahogy még egyszer, utoljára végig simít békés arcán, ahogy még egyszer, utoljára erős lesz s bár a szíve szakad meg maga mögött hagyja a fiatalabbat. A szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
Viharos szél tépázza a fák ágait és súlyos eső áztatja a földet a késő esti órában, mikor Taeil elhagyja az otthonát.
Így váltak el egymástól.
Csend van, még a vihar zajai is elhalkulnak, ahogy Taeil még egyszer, utoljára szerelme homlokához érinti puha ajkait, ahogy még egyszer, utoljára végig simít békés arcán, ahogy még egyszer, utoljára erős lesz s bár a szíve szakad meg maga mögött hagyja a fiatalabbat. A szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
Viharos szél tépázza a fák ágait és súlyos eső áztatja a földet a késő esti órában, mikor Taeil elhagyja az otthonát.
Így váltak el egymástól.
A reggeli levegőt kellemes eső illat
töltötte meg és meleg napfény simogatta a nedves tájat, halvány emlékeztetőként
a hetekig tartó viharra.
A felhők lassan feloszlanak és felszáradnak az esőcseppek, madarak halk dala tölti meg a teret és a szív új reménnyel dobban meg. Tavasz van, az utca újra megtelik zajjal, játszó gyermekekkel, kéz a kézben járó szerelmesekkel.
- Egy újabb átlagos reggel – sóhajtja Taeil, amint kinyitja a már oly jól ismert kisbolt ajtaját, új esélyt adva a reménynek, hátha ma betéved egy vevő.
Sötétedik már és csak az ég alját festi színesre a nap halványodó sugara, amikor megcsendül az ajtó feletti kis csengő.
- Szép estét – csendül fel egy ismerős hang, mire Taeil szíve nagyot dobban, egyre hevesebben verve, ahogy tekintetét az ismerős alakra emeli.
- Taeyong – suttogja elfúló hangon.
- Taeil, csakhogy megtaláltalak – feleli a másik, majd zsebébe nyúlva egy dobozt vesz elő. – Ezt nálam felejtetted – nyújtja az idősebb felé a kis tárgyat, amit az remegő kezekkel fogad el. – Nyisd ki – kéri a fiatalabb, ajkain halvány mosollyal. Taeil eleget téve a másik kérésének nyitja fel a dobozka fedelét, hogy amint megpillantja a tartalmát útjára engedje visszafojtott könnyeit.
- Mint mondtam, szeretnék aggódni érted, akkor is, ha mások ezt nem szeretnék – mondja a fiatalabb, kivéve a másik kezéből a kis dobozt. – Várni a hívásod, hogy megint elfelejtetted az esernyődet, hogy mi lenne, ha én főznék, mert nem szeretnél kaját rendelni, várni, hogy megcsörrenjen a telefon, mert szeretnél velem beszélni, míg bevásárolsz. A te mosolyodat látni minden reggel, és felszárítani a könnyeid, ha úgy adódik. Elmondani neked mindent és meghallgatni téged. Melletted kelni és veled elaludni – suttogja halkan, óvatosan simítva végig szerelme könnyáztatta arcán.
- Én, én is ezt szeretném – mosolyodik el az idősebb halványan, szorosan bújva párja ölelésébe, újra elveszve ajkai édes ízében, a szerelemben, amit egymás iránt érznek. Erős lesz, még egyszer, utoljára, a szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
És végül így lettek egymáséi.
A felhők lassan feloszlanak és felszáradnak az esőcseppek, madarak halk dala tölti meg a teret és a szív új reménnyel dobban meg. Tavasz van, az utca újra megtelik zajjal, játszó gyermekekkel, kéz a kézben járó szerelmesekkel.
- Egy újabb átlagos reggel – sóhajtja Taeil, amint kinyitja a már oly jól ismert kisbolt ajtaját, új esélyt adva a reménynek, hátha ma betéved egy vevő.
Sötétedik már és csak az ég alját festi színesre a nap halványodó sugara, amikor megcsendül az ajtó feletti kis csengő.
- Szép estét – csendül fel egy ismerős hang, mire Taeil szíve nagyot dobban, egyre hevesebben verve, ahogy tekintetét az ismerős alakra emeli.
- Taeyong – suttogja elfúló hangon.
- Taeil, csakhogy megtaláltalak – feleli a másik, majd zsebébe nyúlva egy dobozt vesz elő. – Ezt nálam felejtetted – nyújtja az idősebb felé a kis tárgyat, amit az remegő kezekkel fogad el. – Nyisd ki – kéri a fiatalabb, ajkain halvány mosollyal. Taeil eleget téve a másik kérésének nyitja fel a dobozka fedelét, hogy amint megpillantja a tartalmát útjára engedje visszafojtott könnyeit.
- Mint mondtam, szeretnék aggódni érted, akkor is, ha mások ezt nem szeretnék – mondja a fiatalabb, kivéve a másik kezéből a kis dobozt. – Várni a hívásod, hogy megint elfelejtetted az esernyődet, hogy mi lenne, ha én főznék, mert nem szeretnél kaját rendelni, várni, hogy megcsörrenjen a telefon, mert szeretnél velem beszélni, míg bevásárolsz. A te mosolyodat látni minden reggel, és felszárítani a könnyeid, ha úgy adódik. Elmondani neked mindent és meghallgatni téged. Melletted kelni és veled elaludni – suttogja halkan, óvatosan simítva végig szerelme könnyáztatta arcán.
- Én, én is ezt szeretném – mosolyodik el az idősebb halványan, szorosan bújva párja ölelésébe, újra elveszve ajkai édes ízében, a szerelemben, amit egymás iránt érznek. Erős lesz, még egyszer, utoljára, a szerelmükért, értük, de leginkább Taeyongért.
És végül így lettek egymáséi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése