Sziasztok, hoztam neketek egy újabb fordítást, amit újfent a Dotti csinált.
Remélem, tetszeni fog!^^
~Jinie~
Remélem, tetszeni fog!^^
~Jinie~
Az ikrekkel kezdődött.
Mikor Jeno és Jaemin megszülettek, Lee Taeyong hálát adott
az égnek és megköszönte minden Istennek, akiről csak hallott, hogy megáldották
két gyönyörű kicsi fiúval. Persze senki sem mondta el neki, hogy ez a két
ártatlan fiúcska majd civakodó gyerekké nő, zsírkrétától maszatos kezekkel, és
a fára mászástól sebes arcocskával, de Taeyong szívesebben látja ezt, mint a
túlféltést.
Azután jött Chenle. A felesége ebben az időben rajongott egy
kínai drámáért, ezért ragaszkodott hozzá, hogy kínai nevet válasszanak a
fiúknak (ami egyébként azért is érthető, mert ő maga is kínai volt). Chenle az
anyukájára ütött. Kicsi szemek, mosolygödrök az arca oldalán és a hangos, magas
hangú nevetés, ami inkább hasonlít egy madár udvarlási hangjaira, mint
nevetésre.
Végül itt van az ő büszkesége és boldogsága. A család
kisbabája. A legértékesebb dolog, amit az emberiség a magáénak tudhat (a másik
három mellett). A legkisebb fia, aki a Jisung nevet kapta, a híres focista
után. A felesége nem élt elég időt ahhoz, hogy lássa a Jisung első lépéseit, és
Lee Taeyong túl hamar vált özveggyé, és maradt egyedül négy fiúval.
Taeyong mindent megtett, amit csak tudott egyedülálló
apaként. Hála a munkájának, eleget keresett, hogy elég legyen a tonnányi
pelusra, és a többi bébi holmira. A szülei pedig segítőkészek voltak, így sokat
segítettek a kis öt fős családnak. Vigyáztak a gyerekekre, és segítettek
Taeyongnak a körülöttük felmerülő dolgokban, amíg nagyobbak nem lettek. Jeno és
Jaemin most hét évesek, már el tudják vinni Chenlet az előkészítőbe, tejet
tudnak melegíteni Jisungnak, és még a mosásba is be tudnak segíteni az
apjuknak.
A kilenctől ötig tartó vállalati munka és a napi huszonöt
órás gyermeknevelés között Lee Taeyong teljesen kiégett. Ragaszkodott ahhoz,
hogy mind a négy gyermekét egyedül lássa el, azért, hogy a szüleit ne terhelje.
És ha bárkit megkérdezel, főleg a régi kollégáját és egyben legjobb barátját,
Kim Doyoungot, nagyszerűen helytáll a dolgokban. Mikor a férfi a segítségét
kérte közeledő esküvőjének szervezésében, Taeyong tudta, hogy nem lesz képes
nemet mondani barátjának.
- Senki sem alkalmasabb erre, nálad – mondta Doyoung,
miközben a katalógusokkal és választható menüsorokkal roskadásig telepakolt
asztalnál ült. – Élvezed az ilyen dolgokat. Emlékszel, hogy szervezted
tavaly Jeno és Jeamin szülinapi buliját?
- Ja, vicces volt – mosolygott Taeyong. – Végül is
alig van különbség egy szülinapi zsúr és egy tengerparti esküvő között.
- Ez csak olyan, mintha lenne egy munkád, ami megköveteli az
alapos figyelmet, és hogy mindent tökéletesen megszervezz – vigyorgott
Doyoung – a legtöbb ember inkább kirázza a nyakából a feladatot, de
te élvezed, hogy irányítás mániás vagy.
- Bizonyos szinten megnyugtat – mondta Taeyong –
ez olyan, mintha én irányítanám az életemet.
- Miért is választanék valaki mást, hogy megszervezze az
esküvőmet, te vagy az egyetlen ember, aki megért engem – mondta, Doyoung,
miközben kihalászott egyet az asztalon tornyosuló menükártyák közül. – Nézd
ezt. Nem is értem, hogy mondhattak nemet nekem, mikor Norvég lazacot és
Egyiptomi kaviárt kértem előételnek – sóhajtott lemondóan.
- Te is vagy az egyetlen Dél-Koreában, aki kristályokat akar
az esküvői tortájára – sóhajtotta Taeyong. – Hála Istennek, hogy
Jaehyun elvesz. Baszottul idegesítő vagy!
- Szó szerint – húzogatta Doyoung huncutul a
szemöldökét, mire Taeyong finoman meglökte. – Mit fogsz csinálni a
gyerekekkel közben?
- Felvettem egy bébiszittert heti két estére az esküvőig.
Megkérdeztem a szomszédomat és Yuta ajánlott egyet és el is hívta.
- Nem aggódsz, hogy egy vadidegen lesz otthon a
gyerekeiddel? – kérdezte Doyoung. – Tudod, hogy bármikor elhozhatod
ide őket magaddal.
- Szóval próbáljak esküvőt szervezni egy síró kétévessel a
karomban, egy veszekedő ikerpárral, és egy éneklő robottal a Tv előtt? Felejtsd
el! Ha már én fogom csinálni, jól kell csinálnom – rázta a fejét Taeyong.
– Emellett elég idősek már ahhoz, hogy rábízzam őket valaki másra. Yuta és
Sicheng már két éve alkalmazzák ezt a bébiszittert, és nagyon elégedettek vele.
Különben is, ha valami történne, Jeno megharapja a bokáját, Jaemin átszalad a
szomszédba és hívja a rendőrséget, Chenle tud elég hangosan sikítani, hogy
riassza a szomszédokat Jisung, pedig telepakolja a pelenkát, és arra a szagra,
mindenki odasereglik – ennek gondolatára hangosan felnevettek,
összekoccintva kávés bögréiket.
******************
- Apa!! – szalad oda Chenle az apjához egy
könyvével – Mi ez a szó?
- Ez galamb, fiam. Ga-lamb.
- Köszi, Apa! – Chenle visszament a kis sarkába és
próbált olvasni. Alighogy visszaért, az emelet felől az ikrek érkeztek meg
hatalmas robajjal, egymással veszekedve.
- Apa! Mondd meg neki, hogy vegye le!!
- Megint mi a gond? – sóhajtott Taeyong, Jisungot
ringatva a karjaiban, majd az etetőszékbe ültette a fiúcskát – Még nem
etettem meg Jisungot.
- Apa! Jeno felvette a pulcsimat!
- Nem is! Ez az én pulcsim!
- Nem, mert az enyém!!
- Az enyém!
- De nem!
- De az enyém!
-De nem!!
- Várjatok egy pillanatot – Taeyong Jeno felé fordult
és megnézte a címkét. – Jeno neve van a címkén. Ez az ő pulóvere.
- Látod, én mondtam! Sose hiszed el, amit mondok!
- Azért mert hazudós vagy!!
- Fiúk, fiúk, fiúk! – csitítgatta őket Taeyong
hangosan, miközben megszólalt a csengő. – Jaemin, gyere etesd meg
Jisung-ot. Ki kell nyitnom az ajtót. – megállt az ajtó előtt és a
nadrágjába törölte a kezét, miközben hatalmasat sóhajtott. Isten ments
meg, kérlek!
- Hello, a nevem Johnny! – egy magas férfi állt az ajtó
előtt, fehér mintás pólóban és farmerban. Jeno Taeyong lába mögött állt,
szájában egyik ujjacskájával – Szia, Picur!
- Szia, Jeno vagyok!
- Nos, már találkoztál is az egyik fiammal – mosolygott
Taeyong, miközben megsimogatta a mögötte álldogáló fiúcska fejét. – Gyere
be! – utat engedett Johnnynak, és mindketten beléptek a házba, miközben
Jeno még mindig apja lábát ölelte. Chenle az idegen láttán eldobta a könyvét és
idősebb testvére mellé szaladt.
- Ő Jaemin, Jeno ikertestvére. Ő Chenle, ő pedig, Jisung, a
legfiatalabb a családban.
- Sziasztok gyerekek! Johnny hyung vagyok – mosolygott,
és leguggolt, hogy kezet foghasson a gyerekekkel. Jeno továbbra is barátságos
volt fogatlan mosolyával, de Chenle kissé félénken, és értetlenül fogadta el
Johnny felé nyújtott kezét.
- Jól értem, hogy bébiszitterkedtél Yutának and Sichengnek?
- Még mindig csinálom – mondta Johnny felállva Taeyong
mellé, aki csak ekkor vette észre, hogy milyen hatalmas, gyönyörű szemei vannak
a vele szemben álló férfinek.
- Szóval, van néhány gyakorlati tudnivaló a hűtőn. Jisung
este nyolckor már lefekszik, Chenle fél kilenckor, az ikrek pedig legkésőbb
kilenckor kerüljenek ágyba. Foglald el magad bármivel, TV, WiFi, kaja, bármi.
Csak kérdezd az ikreket, ha nem találsz valamit, ők tudnak neked segíteni
- Nem probléma. Ne aggódjon Mr...
- Lee Taeyong. Szólíts csak Taeyongnak.
- Ne aggódj, Taeyong, a gyerekeid jó kezekben vannak.
- Oké, nagyon köszönöm – engedte ki Taeyong a bent
tartott levegőt. – Gyerekek, apa most elmegy. Legyetek jók, és
hallgassatok Johnny hyungra, oké?
- Mikor jössz vissza, Apa? – kérdezte Chenle.
- Későn jövök, de reggel találkozunk, ígérem – Taeyong
puszit nyomott Chenle arcocskájára, majd egy másikat a Jenoéra. Aztán Jaemin
felé fordult, végül pedig Jisung, édes, puha pofijára nyomott egy lágy puszit,
miközben a kicsi hatalmas csillogó szemekkel integetett neki.
- Sziasztok gyerekek! Majd jövök.
- Köszönjetek apának! – Johnny Jisung kezecskéjét fogva
integetett, a kicsik pedig követték a példáját. Egy utolsó intéssel Taeyong
elhagyta a házat, némileg megkönnyebbülten.
Ahogy sétált le a kocsi belállón, egy pillanatra még
hátrafordult, és vetett egy pillantást a házban tartózkodókra az ablakon
keresztül. Johnny karjában Jisunggal ült a kanapén, Jeno és Jaemin ismét csak
szaladgáltak össze-vissza. Aggódó tekintete Chenle felé vándorolt, aki a
sarokban elbújva figyelte aggódó szemekkel a Johnny széles vállán pihenő álmos
Jisungot és újdonsült bébiszitterüket.
Taeyong gondolatban párszor fejbe vágta magát, így
ösztönözve saját magát az elindulásra.
******************
- Tudom, hogy nehéz kérés, de mit gondolsz használhatnánk
lila virágokat a rózsaszínűek helyett? – kérdezte Taeyong a telefonba.
Karjai majd' leszakadtak a nehéz katalógusok és brosúrák súlya alatt, a gyomra
pedig bucskázott egyet már a színpaletták puszta gondolatától is. – Nagyra
értékelném, ha megpróbálnátok. Nagyon szeretik ezt a színt mindketten.
Köszönöm! – Taeyong igyekezett megtartani a telefont a válla és az arca
közé szorítva, egy kezébe átvette a brosúrákat, miközben megpróbálta kinyitni
az ajtót. Mielőtt elfordította a kilincset, gyorsan a zsebébe csúsztatta a
telefont, így viszonylag egyszerűen benyitott a házba.
Csend.
Ez nagyon nem jó. Vagy mindenki alszik, vagy mindenki
halott.
Taeyong kinyitotta az ajtót, és kis híján felsikított. A
nappaliban egy félmeztelen ember állt, késsel a kezében, miközben egy
törölközővel vörös csíkokkal tarkított mellkasát törölgette.
- Taeyong! Te vagy az!
- Te jó...mi a...? – Taeyong meglepetésében mindent
kiejtett a kezéből. – Úristen! Mi történt?
- Ez? – nézett le Johnny kissé kínosan meztelen
mellkasára, amin néhány rejtélyes piros csík még mindig látható volt. – Jaemin
leöntötte a felsőmet a gyümölcslevével, még korábban a vacsora alatt, így az
most a mosásban van, és csak gyümölcsöt akartam szeletelni magamnak. Gondolom
attól nézek ki maszatosnak.
- Oh, köszönöm Istenem! – borult térdre a padlón
Taeyong. – Már azt hittem...
- Hogy sorozatgyilkos vagyok?? – nevetett Johnny, és
segített Taeyongnak felállni a földről. – Hát úgy nézek ki? –
tartotta közel és kést az arcához és megpróbált ijesztő arcot vágni.
- Ó, Édes Istenem, igen – Taeyong a mellkasára szorította
a kezét, térdei elgyengültek, amikor szemtől szembe került a férfivel, vagyis
inkább annak meztelen mellkasával, ami széles volt, porcelán színű és
hihetetlenül izmos.
Biztos rengeteget edz, ez a kockák... és mi a fenét is
csinálok én?!?!?
- Ne aggódj! Feltakarítottam a konyhába. Visszateszem a kést
a helyére, és megmosakszom.
- Megcsinálom – Taeyong finoman megrántotta Johnny
karját, mire testük hirtelen nagyon közel került egymáshoz. – Úgy értem,
én visszateszem a kést, te pedig elmehetsz mosakodni. Én nem gondoltam, hogy
segítek fürdeni én csak...
- Oké, értem! – Johnny a kezébe adta a kést és a
törülközőt, majd a fürdő felé vette az irányt. Taeyong belépett a konyhába, a
helyére tette a kést, majd vizet locsolt az arcára.
Mi a fene van velem?!?!?
- Lefektettem a gyerekeket, és csináltam nekik Bolognai
spagettit, neked is maradt, ha megfelel...
- Ja, persze. – Taeyong képtelen volt rávenni magát,
hogy Johnny felé forduljon, már csak azért sem mert a másik még mindig
félmeztelen volt. Helyette tökéletesen látta Johnny minden mozdulatát a
tükröződő ablakon.
A fenébe is, még mindig nem vett fel pólót!!
- Jól érezted ma magad – kérdezte Johnny – ott,
ahová mentél?
- Oh, segítek megszervezni a barátom esküvőjét.
- Esküvő szervező vagy?
- Bárcsak – nevetett fel Taeyong. – Ügyvéd vagyok –
az ablakban látta, hogy Johnny végre felvette a pólóját, így egy halk sóhajjal
felé fordult.
- Mrs. Lee itt van valahol a házban? – kérdezte Johnny.
- Nem, egy éve meghalt.
- Ó, Istenem, sajnálom – bólintott Johnny együtt
érzően. – Egyedüli apukának lenni négy kisgyerekkel és ilyen fiatalon.
- Akkor házasodtunk össze, amikor még egyetemisták voltunk –
vakargatta a tarkóját Taeyong kissé idegesen. – Mi a helyzet veled? A
megélhetésedért bébiszitterkedsz?
- Nem igazán. Egy óvodát vezetek – mosolygott
Johnny. – Sosem bébiszitterkedtem, de Yuta régi ismerősöm és nem tudtam
neki nemet mondani.
- Senki sem tud nemet mondani Yutának – kuncogott
Taeyong. – Szerintem Sicheng próbált, amikor randizni kezdtek és nézz
rájuk most, házasok és van két gyerekük.
- Holnap visszajövök. Ugyanekkor?
- Igen. Remélem a gyerekeim nem idegeltek ki.
- Ne aggódj, minden rendben velük. Elbírtam velük. Naponta
harmincöttel küzdök meg, mit nekem négy egy estére?
- Köszönöm, Johnny. Jó éjt!
- Neked is Taeyong, És sajnálom a mostanit – mondta
Johnny, miközben a lábával csoszogott, és lehajtotta a fejét. – Nem
szokásom meztelenkedni mások házában, én csak...
- Tudod, azt szoktam mondani, hogy Jaemin maga a két lábon
járó baj, és bárkit képes belekeverni – nevetett Taeyong, próbálva oldani
a helyzet kínosságát. – Ne aggódj emiatt. Az én otthonom a te otthonod.
Miután búcsút vettek egymástól Taeyong lecsúszott a bezárt
ajtó mentén, miközben őrült tempóban kalapáló szívét igyekezett megnyugtatni.
******************
Ezután, a csütörtök és péntek legjobb része Taeyong számára
nem az volt, amikor a barátaival ment el egy görbe estére hanem, amikor egy
hosszú találkozó után hazament Jaehyunék házából, és az ajtót kinyitva Johnnyt
találta a kanapén ülve, miközben rá várt.
Egyszer Johnnyt Chenlevel a karjaiban találta, kisfia feje
Johnny mellkasán pihent, karjaival szorosan ölelte a másik nyakát, lábaival
pedig a derekát, úgy csimpaszkodott a férfin, mint egy koala bébi. Taeyong
majdnem felnevetett a látványon, de még időben kapcsolt, hogy a kicsi
valószínűleg elaludt a magasabb férfin. Johnny elmesélte, hogy Chenle nem volt
hajlandó lefeküdni még egy esti mese meghallgatása nélkül, ám a mese közben
rajta elterülve érte utol az álom.
Egy másik alkalommal rengeteg matricával és post-it
teleragasztgatva talált rá Johnnyra. Taeyong képtelen volt nem kinevetni a
másikat. Johnny elmagyarázta, hogy a gyerekek kalózosat akartak játszani, és
amikor valaki megtalálta a „zsákmányt" meg kellett szerezni a titkos
matricákat és aranylapokat, melyeket Johhny-ra ragasztottak, hogy biztonságban
legyenek.
Taeyong már el is felejtette, hogy milyen jó érzés, hogy
várja otthon valaki. Mikor hazaért a munkából, igyekezett bepótolni a
gyerekektől külön töltött időt. Miután lefektette őket, rendszerint még enni is
fáradt volt, csupán csak elment fürdeni, és véget is ért a nap. Mostanában
csütörtökön és pénteken, mire hazaér, a gyerekek már ágyban vannak, ki van
takarítva, és egy jóképű férfi vár rá mosolyogva.
Ez volt a legjobb dolog, amiért jó volt hazamenni.
- Varázsló vagy a gyerekekkel. – mondta Taeyong
Johnnynak egyszer, mielőtt útjára engedte. – Erre volt nekem is szükségem.
- Abban biztos vagyok. Nézz magadra, jobban nézel ki, mint
mikor először láttalak.
- Igen?
- Igen. Nem bántásból, de amikor kezdtem nálad, kissé
szeszélyesnek tűntél, mint aki napok óta nem aludt, vagy ilyesmi –
magyarázta Johnny – de nézz magadra, most sokkal jobb. Boldogabbnak nézel
kis és elégedettebbnek is.
- Ja, vicces, hogy ez történt – Taeyong mosolygott, az
ajtófélfának dőlve. Ujjait legszívesebben Johnny hajába futtatta volna,
megakarta csókolni azokat a mogorva ajkakat, és nagyon szerette volna újra
érezni, hogy milyen az, amikor valakit a karjaiban tart. De, mint mindig,
magában tartotta ezeket a gondolatokat. – Sokkal tartozom neked. Mi lenne,
ha elmennénk egy késő esti italra, vagy valami?
- És hagyjuk itthon a gyerekeket egyedül? – piszkálta
Johnny. – Valaki kiszabadulna egy kicsit gyereknevelés körforgásából?
- Mit szólsz ahhoz, hogy legközelebb hozok két üveg sört, és
itthon megisszuk?
- Tetszik!
- Remek. Akkor randizunk.
- Az mondtad – ráncolta Johnny a szemöldökét –,
hogy...randi?
- Uhm...ööö... – basszus basszus basszus
basszus – én úgy értettem...
Taeyong már közel volt, hogy kitaláljon valami jó okot, de
minden épeszű gondolat kiszállt a fejéből (a vére pedig, ami nem az arcába
szökött, az ágyéka felé indult) mikor Johnny egy lépéssel megszüntette a köztük
lévő távolságot, karjaiba vonta és megcsókolta.
- Randi! – válaszolta mosolyogva.
******************
- Én vagyok az, aki az esküvőjére készül. – forgatta a
szemeit Doyoung. – Én vagyok az is akinek, úgy kellene kinéznie, mint egy
bánatos kiskutya, aki úgy bámulja a párját, mintha az bármelyik percben
eltűnhetne. Az egyetlen, aki a kiborulás szélén áll, és másra sem vágyik,
minthogy megfojtsa a leendő férjét, mert az mindenáron ragaszkodik ahhoz,
hogy a 24K Magic című számára táncoljuk az első táncunkat házaspárként a
Beautiful helyett. Mégis miért te nézel ki úgy, mint a menyasszony?
- Huh?
- Ó Istenem, ki a fene vagy te? Melyik bolygóról jöttél? És
kérem vissza a legjobb barátomat...SZÜKSÉGEM VAN RÁ AZ ESKÜVŐMÖN!!
- Fogd be Doyoung – nézett Taeyong nagyon csúnyán,
közben a székének karfáján kopogott, miközben arca halvány rózsaszínűre váltott
a piszkálódástól, ami persze nem kerülhette el Doyoung figyelmét.
- Ez a bébiszitter, ugye? Úgy tűnik többet tett, mint, hogy
elnyerte a gyerekeid szívét. Nyílván valóan elcsábította az egyedülálló
szülőjük szívét is.
- Ha találkozol vele, majd megérted – mosolygott
Taeyong, miközben ujjai a meghívók borítékjaival játszottak. – A gyerekeim
is szeretik.
- Értem én, közel áll a tökéleteshez.
- Annyi idő eltelt már mióta ő meghalt – sóhajtott
Taeyong. – Mindig mindent magam csináltam. Már el is felejtettem, hogy
milyen jó, ha segít valaki. Mikor vár rád valaki otthon. Megosztani a mosást,
vagy beosztani, hogy mikor ki fekteti a gyerekeket. Átadni valakinek a gyerek
etetését. Felnőtteknek való témákról is beszélgetni, nem csak arról, hogy a
piros Power Ranger mennyivel jobb, mint a kék.
- Beleestél igaz? – kérdezte Doyoung.
- Talán – harapta be alsó ajkát Taeyong. Tényleg?
Tényleg beleszerettem?
- Tae, a telefonod – bökött Doyoung Taeyong asztalon
rezgő telefonja felé.
- Hello? – szólt Taeyong a készülékbe. Pillanatokkal
később szemei elkerekedtek. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok –
mondta, miközben magához ragadta a kulcsait, és felpattant az asztaltól.
- Mi a baj?
- Johnny volt. Jisungot kórházba kellett vinni!
******************
Mikor Taeyong kisfiú volt, eltörte a kezét biciklizés
közben, akkor kellett a kórházba szaladni vele. Az anyukája sírt, mikor látta,
hogy mennyire összetörte magát, miközben ő továbbra is azon nyafogott, hogy
megnyerhette volna a versenyt 'ha az a nyamvadt bicikli csak egy kicsit
gyorsabb'.
Miközben maximális sebességgel hajtott a kórház felé, végre
megértette, hogy miért sírt az anyukája. Szülőként, az elképzelés, hogy a
gyermekednek fájdalma van vagy megsérült, a legrosszabb dolog mindközül.
Taeyong keze remegett, míg parkolt, hiába volt vele Doyoung és Jaehyun. Sietve
szaladt a kórház felé és rögtön az információs pulthoz lépett, erősen zihálva.
- Elnézést, nem látott egy...
- APA!!! – Jaemin, Jeno és Chenle egyszerre szaladtak
felé, és vetették magukat a karjai közé.
- Oh, Kicsikéim – Taeyong körbepuszilgatta őket, majd
Chenlet a karjaiba vette. – Mi történt? Hol van Johnny és Jisung?
- A doktor bácsi szobájában. Nem tudom mi történt –
szipogott Jaemin miközben a szemei megteltek könnyekkel. – Jisung nem
hagyta abba a sírást, csak egyre hangosabb lett. Johnny hyung azt mondta lehet
beteg, így ide jöttünk.
- Apa, Jisung meg fog halni? – kérdezte Jeno halk
félénk hangon.
- Nem, természetesen nem – Taeyong megrázta a fejét,
Chenle fejét a vállára hajtotta, miközben a kicsi a szájába vette az ujját, és
Taeyong karját simogatta. – Minden rendben lesz vele, oké?
- Apa, félünk.
- Tudom. Én is megijedtem – az ikrek már elég idősek
voltak, hogy emlékezzenek a kórházra. Az anyukájuk itt volt, és egyik nap,
mikor szaladtak hozzá, hogy megmutassák neki az új játékaikat, már nem
válaszolt, mikor szólították.
- Gyertek srácok – Jaehyun és Doyoung kézen fogták az
ikreket. – Együnk valamit, aztán visszajövünk. Jisunggal minden rendben
lesz.
Taeyong csak várt és várt az orvos irodája előtt Chenlevel a
karjaiban. Hál' Istennek a fiúcska elég kicsi ahhoz, hogy ne értse, ami
körülötte folyik, így lassan mély álomba szenderült. Finoman letette fiát a
kanapéra maga mellé, rátette a kabátját és betakargatta, hogy ne fázzon.
- Johnny! – Taeyong kis hijján leütötte Johnnyt
miközben az megállt előtte Jisunggal a karjaiban. – Mi történt?
- Semmi komoly ne aggódj, csak egy középfülgyulladás –
mosolygott Johnny, miközben finoman megpaskolta a kisfiú combját, aki szorosan
kapaszkodott a karjaiba. – Sírt és felment a láza, de a doktor adott neki
egy injekciót, és most már jobban lesz.
- Oh köszönöm, annyira köszönöm! – Taeyong közel állt a
síráshoz, mikor Johnny a karjaiba adta Jisungot. – Köszönöm Istenem,
köszönöm, hogy semmi baja... Édes kicsikém... – ringatta az alvó fiúcskát.
- Sajnálom, hogy így ide kellett rángatnom téged.
- Johnny –, nézett fel Taeyong könnyes szemekkel. –
Köszönöm. Én...Én nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.
Johnny elmosolyodott, és a karjaiba vonta Taeyongot,
miközben Jisung közöttük feküdt. – Minden oké. Minden rendben.
******************
- Azt akarom, hogy mindannyian a legjobb formátokat
hozzátok. Jaemin, menj, pakold össze a játékaid, Jeno segíts engem és Chenlenek
a nappaliban.
- Apa – rángatta meg apja nadrágját Jeno. –
Ezentúl tényleg nem fogjuk már látni Johnny hyungot többet?
- Nos – végül elérkezett ez a nap is. Johnny utolsó
napja bébiszitterként – láthatjátok majd, mint barátot.
- Apa, Johnny hyung élhetne velünk örökké?
- Szeretnétek?
- Igen! Chenle nagyon szereti a történeteit, velem pedig
sokat kosarazik! Jaemin odavan a vicceiért és biztos vagyok abban, hogy Jisung
is szereti! Apa, megkéred Johnny hyungot, hogy maradjon velünk örökre?
- Jeno – kuncogott Taeyong. – Ha azt tenném, meg
kéne kérnem, hogy vegyen el.
- MEGTESZED?!?!?! KÉÉÉRLEEEK?!?!?!?!
- Jeno! – nevetett hangosan Taeyong. – Menj,
keresd meg a testvéred.
- Apa...
- Később beszélünk erről, ígérem.
******************
- Ez az utolsó napod a gyerekekkel, és ahogy látom, mindent
neked adtak.
- Ja – nevetett Johnny, miközben magát nézegette a
tükörben. – Kaptam mogyoróvaj foltokat Jisungtól, papír csákót Chenletől,
szalagnyakláncot Jaemintől és egy szárnyas tehén papír jelvényt, Jenótól.
- Szeretnek téged – mondta Taeyong. – Egyébként,
megkértek, hogy menjek hozzád.
- Gyűrűt is adsz majd? – csillantak fel Johnny szemei
játékosan – a fiaidnak sok cukorka gyűrűjük van, bármikor kérhetsz tőlük.
- Hagyd abba – nevetett Taeyong. – De...
uhm...Doyoung esküvője a jövő héten lesz és szükségem van egy párra. Nem kérhetem,
hogy vegyél el, de ez már közel van hozzá, nem?
- Hát...most az egyszer megalkuszom – Johnny megfordult
és közel húzta magához Taeyongot és finoman megcsókolta. – Ugye tudod,
hogy ez lesz az első, igazi randink?
- Házon kívül a gyerekek nélkül – bólintott Taeyong. –
Úristen, ez marha jó lesz.
- Már alig várom. Egyébként meg foglak megint csókolni, mert
nagyon türelmetlen vagyok.
Hirtelen hangos csattanás hallatszott az elemet felől. Aztán
aprócska lábak dübögései tudatták az utat egy szoba felé.
- JENO!!! JAEMIN!!!
Ezek a lábak túl gyorsak voltak, így Jeno és Jaemin gyorsan
beléptek a szobába és az ágyra vetették magukat, a takaró alá. Vártak néhány
percet, mikor az apjuk nem érkezett meg, kacagásban törtek ki, és a
zseblámpákat előhalászva az ágy alól, a takaró alá bújva világítottak egymás
arcába.
- Te láttad ezt?!! – kacagott Jaemin.
- Igen!! Johnny hyung megcsókolta Apát!
- Szerinted összeházasodnak? Johnny hyung lesz a másik
apukánk?
- Lehet, remélem...Johnny hyung nagyon szereti Apát.
- Emlékszel, mikor Chenle megkérdezte Johnny hyungot, hogy
elvenné-e Apát és Johnny hyung azt mondta, hogy csak akkor, ha Apa is hozzá
akar menni?
- És azután azt mondta, hogy Apa a legszebb ember a földön –
Jeno izgatottan rugdosta a takarót apró lábaival. – Alig várom, hogy
legyen egy másik apukánk is!
- Én is! Nagyon mókás lesz együtt hatan!
- Alig várom, hogy újra kosarazhassak Johnny hyunggal!
- Miért? – piszkálta Jaemin. – Csak nem megint fel
akarsz vágni a szomszéd Renjun előtt?
- Fogd be, Jaemin!!
- TI KETTEN, JOBBAN TESZITEK, HA ALSZOTOK, VAGY FELMEGYEK!!!
- Uh oh
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése