The boy next door - MarkHyuck

Nem, sajnos még nem FE, de úgy éreztem erre most szükségünk van!^^

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

~Jinie~

Haechan pov.:

         Ábrándos mosollyal az ajkaimon ülök a házunk elülső teraszán, békésen hallgatva a kora reggeli madarak dalolását, szürcsölgetve a kellemesen langyos kakaómat, ami felmelegíti a testem a tavaszi, hűs szellő borzongató simogatásának ellenére is.
Hallom, ahogy halk kuncogás hangja szűrődik ki a nappali nyitott ablakán, de meg sem fordulok, hiszen tudom, a szüleim éppen a viselkedésemről csevegnek, s noha régebben még ki-ki jöttek megkérdezni, mit csinálok itt kora reggel, mára már megszokták, hogy ez a szombat reggeli rutinom  része lett.
Halk kattanás hanga szakít ki a gondolataim közül és én kiszélesedő mosollyal fordulok a szomszéd ház felé, ahol apa és fia nevetve lép ki az ajtón. Ahogy észre vesznek engem, mindketten intenek felém, majd néhány percnyi nyújtás után, ritmusos léptekkel indulnak útjukra, pont mint minden szombat reggel. Ahogy figyelem a két távolodó alakot, eszembe jut az első nap, amikor láttam őket. Az a nap, amikor a szomszédba költöztek.

*flash back*

         Szokásom szerint épp a szobám ablakában lógok és nézem, ahogy néhány költöztető ki-be mászkál a szomszéd házból. Nem mintha nagyon érdekelne kik költöznek oda, de még mindig jobb, mint a szüleim szokás szerinti veszekedését hallgatni.
- Donghyuck! – vágódik ki a szobám ajtaja.
- Igen anya? – kérdezem és cseppet sem foglalkoztat, hogy az ajtóban egy férfi áll. Egészen pici korom óta így szólítom őt és sosem zavarta.
- Mond meg apádnak, hogy ma én főzök! -  szól rám, mire megjelenik mögötte az apám is és nagyban integet, nehogy beleegyezzek.
- Anya, nem rosszból, de… Rendeljünk pizzát! – varázsolok az arcomra egy angyali mosolyt, mire anyám csak megrázza a fejét, apa pedig vigyorog.
- Látod Dongyoung, a te nevelésed!
- Persze Jae, persze – sóhajt fel lemondóan anya, majd mindketten elindulnak le, már azon vitatkozva, mégis milyen pizzát együnk. Én csak megrázom a fejem és visszafordítom a tekintetem a szomszéd felé, ahol épp most áll meg egy drága, márkás autó, amiből először egy elképesztően magas, majd egy nála jóval alacsonyabb férfi száll ki. Egymás mellé lépve beszélgetnek valamiről, mikor kinyílik a kocsi hátsó ajtaja is és kipattan belőle egy srác. Magas, szőke, enyhén hullámos haja van és rettentően álmos arckifejezése, ami nagyon édessé teszi. Mintha megérezné, hogy nézem – mit nézem, bámulom – tekintetét az ablakom felé fordítja, mire én, mint valami ovis bukok le, nehogy észre vegyen, majd néhány pillanat múlva újra kikukkantok a nyitott nyílászárón és szemben találom magam angyali mosolyával, ami az én ajkaimat is felfelé görbíti. Bátortalanul intek oda neki, amit kiszélesedő vigyorral viszonoz, majd a – gondolom – szülei felé fordul és a bejáratfelé veszi az irányt. Vet még egy utolsó pillantást felém, majd belép a házba és ezzel eltűnik előlem.
Kezeimet rendszertelenül verdeső szívemre szorítva csúszok le a fal mentén, azon gondolkodva, hogy vajon álmodtam-e az egészet, vagy valóban a világ legédesebb sráca költözött a szomszédomba. Minek után a harmadik karba csípés után sem keltem fel, arra a következtetésre jutottam, ez bizony mind megtörtént. Elvigyorodva pattantam fel a padlóról, majd az ágyamba ugorva sikítottam a párnámba. Nem hiszem el, Kim Donghyuck-nak életében először – na jó, sokadjára – ekkora mázlija van!
Egészen odáig agyalok azon, vajon ki lehet a rác, hogy hívják, van-e barátnője vagy barátja míg el nem nyom az álom. Órák múlva térek csak magamhoz annyira, hogy felfigyeljek a földszintről felszűrődő hangokra, minek hatására kipattannak a szemeim. A szüleimé mellett fel-fel csendül egy mély és egy kedvesen csilingelő idegen hang is. Kíváncsiságtól vezérelve mászom ki az ágyamból, majd álmosan, szemeimet törölgetve csoszogok le a nappaliba, hogy meglessem kik lehetnek a vendégeink. Amint a fényes helyiségbe lépek meglepetten tátom el a számat.
- Oh, hát felébredtél – mosolyog rám anyukám, de én jelenleg nem tudom elszakítani a tekintetem a kanapén ülő vendégektől. –  Ő itt a fiunk, Donghyuck – mutat be anya az idegeneknek. – Haechan, ők itt az új szomszédjaink, Johnny – mutat a magas férfire, - a párja Taeil – következik a kedvesen mosolygó férfi – és a fiuk…
- Mark – lép elém az előbbi srác és nyújt kezet. Felébredve a révületből törlöm meg a szám szélét, majd megtisztítva a kezem fogadom el a felém nyújtott jobbot.
A délután további részét a srác, Mark bámulásával és a nemrég megérkezett pizza néma evésével töltöm, egészen odáig nem is figyelve a beszélgetést, míg apám fel nem ajánlja Marknak, hogy reggelente járhat velem a suliba.
- Um, persze-persze – bólintok rá, mire ő csak villant felém egy széles vigyort.
         Hát, így ismertük meg egymást. És amilyen álomszerűnek indult az elején, olyan hírtelen is lett belőle valóság.
A kapcsolatunk elejét úgy jellemezném, mint a szüleim házasságát. Nem volt nap, hogy ne kaptunk volna össze valamin, legtöbbször jelentéktelen dolgon. Pont, mint a szüleim. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék egymást, mi több! És mi is pont ilyenek voltunk Markkal. Aztán ahogy egyre inkább beilleszkedett, jóban lett a barátaimmal és újakat is szereztünk együtt, úgy lett a kapcsolatunk egyre nyugodtabb. Akárcsak az ő szüleié. Kiegyensúlyozott barátság, ami a bizalmon és a mai napig tartó parázsvitáinkon alapszik.
Ahogy mi jóban lettünk egymással, úgy lettek jóban a szüleink is, így nem volt olyan péntek este, amit ne egymás mellett töltöttünk volna, családi mozi est címszó alatt. Ezek az esték nagyon gyakran végződtek ott alvásokkal, mert már nem volt kedvünk haza menni és igy tovább. Mígnem egy napon azon kaptam magam, hogy már nincs semmi, amit ne együtt csinálnánk.

*end of flash back*

         Arcomhoz érő puha ajkak rángattak ki a gondolataim közül, mire meglepetten fordítottam oldalra a fejem, hogy szemügyre vehesem a támadómat.
- Jó reggelt – mosolyodom el, ahogy felfogom ki is telepedett mellém a hintaágyra.
- Neked is – viszonozza a mosolyomat, majd kikapva a kezemből a már kihűlt kakaómat kortyol bele.
- Mégis ki vagy te, hogy csak úgy megidd a kakaómat?! – kérdezem felháborodottságot színlelve, de még mindig mosolyogva.
- A helyes szomszéd srác, akire úgy sem tudnál haragudni! – ölt rám nyelvet, majd eltűnteti a csokis ital maradékát, elégedetten hümmögve, ahogy az édes ital enyhíti szomjúságát.
- Milyen magabiztos valaki! – kuncogok, mire villant felém egy olyan mosolyt, amitől képes lennék halmazállapotot váltani. – Milyen volt a futás?
- Kellemes – motyogja, lassan a vállamra dőlve, úgy babrálva a kardigánom aljával.
- És fárasztó is, ahogy látom – kuncogok, fejemet az övére döntve, úgy hallgatva a lassan felébredő város zajait.
- Amúgy, min elmélkedtél ennyire? – töri meg Mark hangja a csendet.
- Azon, hogyan ismertük meg egymást – mosolygok le rá, ő pedig viszonozza gesztusom.
- A világ legédesebb látványa voltál, ahogy álmosan lecsoszogtál a lépcsőn – nyom egy puszit a homlokomra, majd az orromra, az arcomra, végül az ajkaimra is, mire felkuncogok.
- Képzelem.
- Ha nem így lenne – mondj felállva -, most nem sprintelnék el zuhanyozni, csak azért, hogy elvigyelek palacsintázni a kedvenc helyedre!
- Oh, csak nem randira hívsz? – kapom a szám elé a kezem, mire kuncogva hajol hozzám, hogy nyomjon egy gyors csókot az ajkaimra.
- De, úgyhogy mint a pasid, most felszólítalak, hogy nyomás átöltözni! – vigyorog rám, mire én is elmosolyodom, majd nyomva egy puszit az arcára indulok be a házba, még az ajtóból vissza intve neki.
Azt hiszem a randit is felírhatjuk a szombat délelőtti rutin közé.

Mivel az odal csodával határos módon túllépte a 40K-t, megkérdem:
Lenne kedvetek egy 40K specialhoz?^^