Only You - SuBaek

Szasztok! Ezúttal egy angstet (?) hoztam nektek, Baekie és Suho főszereplésével.
Ez az első ilyen művem, szóval szívesen fogadom a kritikákat!
Zsepit készítsetek! Jó olvasást!
~Jinie~

Baekhyun Pov.:

      Emlékezni nehéz, néha nehezebb, mint megélni a szörnyű pillanatokat. Még akkor is, mikor úgy érzed az életed egy csapásra vesztette el az értelmét. Van, amikor úgy érzed, már nincs remény, hogy valaha jobb lesz, és van, hogy nem is lesz az…

- ChanYeol – szipogom halkan megragadva a nekem háttal álló férfi karját. – Miért csinálod ezt velem?
- Hogy miért csinálom? Hogy ÉN miért teszem ezt? – Fordul felém, dühösen rántva ki karját a kezeim közül. – Ha jól emlékszem, te kezdted ezt az egészet, az állandó hisztiddel! Az elején még lenyeltem ezt, mint ahogy azt is, hogy folyton a nagyidnál lógsz, ahelyett, hogy velem lennél. Most meg, hogy lenne időnk egymásra, mert vége a sulinak le se szarsz! – Kiabál velem.
- De, de én… Ne haragudj rám, de tudod, hogy nekem csak a nagyi van!
- Csak a nagyi? És akkor én minek vagyok még itt? – Dühödik be egyre jobban és a falhoz nyom.
- Ch-chanyeol – motyogom a könnyeimmel küszködve. – Mith, mit tegyekh, hogy megbocsálts?
- Már nem tudsz nekem mit adni – suttogja a fülembe, majd elengedve kapja fel az összepakolt bőröndöt, amiben a ruháim vannak és kirakja a folyosóra. – Most menj el! – Utasít én pedig, tudva, már nem tehetek semmit teljesítem a kérését, de még egy pillanatra megállok az ajtóban és felnézek rá.
- Én neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a titkaim és… még egy kis megértést sem kaptam érte. Egy szemétláda vagy Park Chanyeol! Nagyon remélem, hogy ezt még egyszer visszakapod valakitől! – Mondom, majd pofon vágom és fogva a bőröndöm indulok útnak, de amint belépek a liftbe és megnyomom a földszint gombját elerednek a könnyeim.

Halkan szipogva, lehajtott fejjel sétálok az utcán az szakadó esőbben, igyekezve minél jobban összehúzni magam. Bár fázom és nincs esernyőm sem, még sem fogok magamnak taxit, úgy érzem, megérdemlem, hogy ez történjen velem. Ahogy egyre mélyebbre süllyedek gondolataim sötét tengerében, egyre inkább érzem úgy, hogy Channak igaza volt és nem érdemlem meg a boldogságot. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy nemes egyszerűséggel nekisétálok valakinek. Meg sem emelve a fejem kérek elnézést, és már indulnék tovább, de egy elém kerülő mellkas megállít ebben.
- Hé, hova sietsz ennyire? – Kérdezi egy kellemes hang, mire megemelem a fejem és egy meleg pillantással és egy kedves mosollyal találom magam szembe. A gyönyörű barna szemek úgy vizslatnak, mintha ezer éve ismernénk egymást. – Oh, csak nem rossz napod volt? – Kérdezi, ahogy tekintetét kisírt szemeimbe fúrja. Majd eddigi mosolya még szélesebb lesz, ahogy felém tartja fekete esernyőjét. – Tudod mit? Én megosztom veled az esernyőmet, te pedig cserében meg osztod velem a bánatod, mit szólsz? – Néz rám még mindig mosolyogva és törődő, de egyben aggódó pillantása hatására átjár a meleg, majd halványan elmosolyodva bólintok.
- Ez esetben, mit szólnál egy forró teához?
- Az jól esne, köszönöm! – Mosolygok rá újra, majd útnak is indulunk.

Azóta sem tudom, miért állított meg az nap, hogy miért volt velem olyan kedves, miért aggódott értem, de tudom, sokat jelentek neki. Ahogy ő is nekem. Mert megért, mert elfogad, mert szeret, mert szeretem. Mert boldog vagyok, vele.
- Kicsim, megjöttem – hallom meg szerelmem kiáltását, így azonnal kirohanok a szobából, ahol eddig töprengtem, majd nyakába vetve magam csókolom meg, éreztetve vele, mennyire szeretem, mennyire boldoggá tesz.
- Szia – pihegem elmosolyodva ahogy elválunk egymástól. – Csináltam vacsorát – indulok meg a konyha felé, hogy megmelegítsem a sajnos már kihűlt ételt.
- Hm, csak nem? – Lép mögém az én lelki társam és karol is át rögtön.
- De, a kedvencedet csináltam – fordulok meg karjaiban, hogy a nyakába bújva nyomjak egy puszit az érzékeny bőrre. – Szeretlek – suttogom puha bőrének, mire ő még szorosabban fonja körém karjait.
- Én imádlak – nyom egy puszit a fejem búbjára, majd elengedve lép a konyhaszekrényhez, hogy segítsen megteríteni.
A vacsora alatt kellemesen elbeszélgetünk, majd beülünk a tévé elé filmet nézni. Épp egy romantikus vacakot nézünk, ami igazából egyikünket sem érdekel, de fel nem állnánk, csak élvezzük egymás közelségét, azt, hogy boldogok vagyunk. De minden jónak vége szakad egyszer…

A kisasztalon lévő telefonom hírtelen kezd hangos csörömpölésebe, mire összerezzenek szerelmem karja közt. Érdeklődve veszem a kezembe a kis készüléket, míg párom lenémítja a tévét. Mikor meglátom a kijelzőn a számot, azonnal felpattanva veszem fel a telefont.
- Haló?
- Baekhyun! Végre elértelek. – szól bele egy ismerős hang, majd minden további nélkül folytatja. – a nagymamád korházba került, nagyon beteg. Az orvosok sajnos nem tudják megmondani mennyi ideje van vissza – suttogja el a végét.
- Tessék? – Rémülök meg és szinte azonnal folyni kezdenek a könnyeim. – Hol van most?
- A pekingi nagy korházban – világosít fel a vonal másik végén lévő hang.
- Azonnal indulok! – Mondom, majd kinyomva a készüléket pillantok kétségbe esetten az előttem állóra. – A nagyi, kor-korházban van és lehet, hogy meg… meg… -Kezdem, de nem tudom kimondani, nem akarom elhinni. – azonnal oda kell mennem – mondom, mire életem szerelme csak bólint.
- Menj, öltözz fel én addig foglalok jegyet a legközelebbi járatra! – Feleli, majd a telefonját kezdi nyomkodni. Ezért szeretem őt ennyire, mert megért.
- Veled mi lesz? – Kérdezem már az ajtóban állva.
- Ne aggódj, összeszedek néhány dolgot, ruhákat és legkésőbb holnap kora reggel utánad repülök – mosolyog rám, majd nyomva egy puszit az ajkaimra enged utamra. Ekkor még nem is sejtettem, hogy valóban a jó emberekkel történnek a legrosszabb dolgok…

Mivel túl ideges voltam ahhoz, hogy vezessek, taxival mentem a reptérre, aminek az lett az eredménye, hogy lekéstem a gépemet. Mert bár az még a kifutón állt, már nem szállhattam fel rá, így kénytelen voltam átkérni a jegyem a következő járatra, így még várhattam egy órát. Nem is gondoltam, hogy ez szerencsés lesz számomra. Ugyanis, a gép, amelyre a jegyem eredetileg szólt, éppen csak elemelkedett a földtől, hírtelen megbillent, majd a bal oldalára érkezve a földbe csapódott és azonnal kigyulladt, nem messze a reptértől.
Én erről már csak a gépemen ülve értesültem, hallgatva a légiutas kísérők beszélgetését. Azonnal eszembe jutott az életem értelme, de nem tudtam már elmondani neki, hogy jól vagyok, és csak reméltem, hogy tudja, nem voltam a gépen és azt is, hogy nem sokára újra láthatom.
Bár láthatnám…

Ismeritek azt az érzést, amikor egy olyan rossz dolog történik veletek, aminek hatására úgy érzed, az életed egy csapásra vesztette el az értelmét?
Én ismerem. Ahogy a nagymamám ágy mellett ülök, rezegni kezd a telefonom. Elengedve a szeretett hölgy kezét nézem meg, az üzenetet, amit kaptam.

„Ne félj szerelemem, érted megyek, várj rám!”

Csak ennyi áll benne, de engem ettől is kiráz a hideg, rossz előérzetem van. Nagyon rossz…

Két nappal később összetörten érkezem haza az üres lakásba, ami most sötét és hideg. Bárhová nézek, csak őt látom, de még sincs velem, és már nem is lesz.
- Már nincs senkim – suttogom és térdre esve kezdek sírni a nappali közepén. Egyedül maradtam…

Emlékezni néha fájdalmas, rosszabb, mint azok a szörnyű pillanatok, amik miatt úgy érezzük az életünk egy csapásra vesztette el az értelmét. Mégis emlékszünk ezekere a percekre. A telefonhívásra, mely elmondja, hogy a nagyid haldoklik, a hívásra mely elmondja, hogy életed szerelme már nem ölel többé, hogy annyira szeretett, hogy bármit megtett érted, hogy már nem látod a mosolyát…
Elveszítettem őt. Sokáig éreztem azt, hogy ez az én hibám, de már tudom, ez a sors döntése volt. Mert mindig a jó emberekkel történnek a legrosszabb dolgok…
De tudom, az én sorsom az okozója annak, hogy aznap olyan gyorsan hajtott, hogy félt és aggódott, hogy átment a piroson, attól félve, hogy elveszített… és ezáltal én veszettem el őt.
- De ne félj, ez nem szól örökre – suttogom megérintve a fehér rózsákkal övezett sírkövet. – Kevés volt az a boldogság, ami nekünk jutott, de még nem ért véget, folytatódni fog, örökké fog tartani, csak, várj rám, míg boldogok lehetünk újra, mert nekem nincs más, csak te! – Suttogom, majd mély levegőt véve hagyom magára a sírt, amely már csak rám váll, melynek sírkövén ez áll:

Kim JunMyun, az életem értelme, a lelkem megmentője.
És
Byun BaekHyun…
„Ne félj szerelmem, érted megyek, csak várj rám!”