Sziasztok, hoztam nektek ma még egy Os-t, most a Historyval.
A páros alapjában véva KyungJong, de elő fordul benne KyungJae említés szintjén.
Jó olvasást!
~Jinnie~
Yijeong Pov.:
Szomorú tekintettel bámulok ki a kávézó ablakán, ahol dolgozom. Éppen lement a reggeli csúcs, így alig vannak páran, az egyébként jól menő helyen, de jelen esetben nem is baj. Már reggel, mikor felkeltem tudtam, hogy a mai nem lesz az én napom. Kezdjük ott, hogy ma lenne az egy éves év fordulóm életem szerelmével, aki napra pontosan egy hónapja hagyott el, az exe miatt. Az exe miatt, akivel pont ma, pont itt kellett kávéznia.
Emlékszem, mikor megismertem Kyungil-t pont Jaeho miatt volt ideges. Csendes, kora nyári reggel volt, alig voltak emberek a kávézóban, mikor besétált az ajtón. Látszott rajta, hogy nincs jó kedve, kicsit féltem is oda menni hozzá, hiszen látszott rajta, hogy ha most hozzá szól valaki, azt lecsapja és valljuk be, nem sok esélyem lett volna ellene. De mégis az arcomra varázsoltam egy kedves mosolyt, majd hozzá lépve, lágy hangon megkérdeztem, hogy mit adhatok…
- Valamit, amitől jobb kedvem lesz – morogta, mire remek ötletem támadt. Bólintva sétáltam vissza a pult mögé, hogy elkészítsem életem legjobb csokis cappuccino csodáját, sok tejszínhabbal, reszelt étcsokoládéval a tetején. Remegtek a lábaim, ahogy vissza sétáltam hozzá és letettem elé a csészét. A barátaimon és anyukámon kívül, még senkinek nem készítettem el ezt az italt, az igazat megvallva, nincs is az itallapon. Amint a csésze hallkan csilingelve koppant az asztalon az idegen felkapta a fejét, majd meglepődve pillantott fel rám.
- Ettől jobb kedve lesz! – Mosolyogtam rá.
- Köszönöm – felelte ő is elmosolyodva. Azt hittem ott helyben halok meg, olyan helyes volt a srác. Mielőtt előtte állva váltottam volna halmazállapotot, csak biccentettem egyet és visszasiettem a pult mögé. Percekkel később, egy kellemes mély hang rángatott ki az elmerült pakolászásból.
- Nagyon köszönöm a cappuccinót, nagyon finom volt és valóban jobb kedvem lett tőle, bár az utóbbi lehet inkább a mosolyodnak köszönhető – mondta, mire fülig pirultam és azt sem tudtam, zavaromban hova nézzek.
- I-igazán nincs mit – dadogtam.
- Kyungil vagyok – mutatkozott be, miután vagy már egy perce bámulta a piros arcomat.
- Yijeong – nyújtottam kezet. Ahogy tenyerét az enyémre csúsztatta és lágyan megszorította a kezemet éreztem, ahogy a szikrák pattogni kezdenek köztünk és a szívem is őrült iramra kapcsolt. Alig akartuk elengedni a másik kezét, de mivel nekem új vendégem érkezett muszáj voltam elengedni Kyungil-t. Mire kiszolgáltam az új vendéget Kyungil kapott egy hívást, amitől újra eléggé zaklatott állapotba került, majd köszönés nélkül távozott. Kicsit rosszul esett, de úgy voltam vele, hogy miért is köszönne el, én csak egy pincér vagyok, ennyi. Aztán napokig nem is láttam, azt hittem már soha nem is fogom, mikor is besétált az ajtón. Most nem volt dühös, nem látszott csalódottnak sem, csak egy halvány mosoly játszott az ajkain. Nem ült le egy asztalhoz, hanem egyenesem a pulthoz sétált, majd ott foglalt helyet az egyik széken.
- Szia Yijeong! – üdvözölt, amint helyet foglalt és villantott felém egy szívdöglesztő mosolyt.
- Oh, hello, Kyungil – biccentettem felé.
- Bocsánat, hogy a múltkor úgy elrohantam, csak rossz napom volt.
- Ugyan – legyintek, de majd megöl a kíváncsiság, mi történhetett vele, viszont nem merem megkérdezni. – Adhatok valamit?
- Igen, ugyan azt kérném, mint a múltkor.
- Rendben – mosolyogtam rá, majd neki álltam a csokis finomságnak. Amíg készítettem a forró italt végig magamon éreztem Kyungil tekintetét, akár hányszor csak hátat fordítottam neki valami miatt éreztem, hogy a fenekemet bámulja, ami nem kifejezetten zavart, de annál inkább hozott zavarba.
- Kész is – tettem le elé a forró italt, amint elkészült. – Egy pillanat és visszajövök – mosolyogtam rá, fejemmel az újonnan érkezett vendég felé bökve, mire ő csak bólintott egyet. Amint kiszolgáltam az idős hölgyet, már vissza is sétáltam Kyungil-hez, majd kellemes beszélgetésbe kezdtünk.
És ez így ment az elkövetkezendő közel egy hónapban, Kyung minden reggel bejött a kávézóba, rendelt egy csokis cappuccinót, majd egy órán keresztül beszélgettünk, aztán elindult dolgozni, de pár napja már délutánonként is bejött, néha még haza is vitt.
Ma is mikor reggel elment, megígérte, hogy délután visszajön értem, valamint azt is megemlítette, hogy van egy meglepetése számomra. De nem csak neki volt, a sors is rendesen meglepett, méghozzá Jaeho személyében. Az eső miatt ma nagyon kevesen voltak a kávézóban. Éppen az asztalokat törölgettem, mikor belépett egy férfi az ajtón, leült az első asztalhoz, és onnan méregetett. Gyorsan eltettem a törlő kendőmet és oda sétáltam hozzá, de mielőtt megszólalhattam volna, ő kezdett beszélni.
- Szóval te vagy az a Yijeong gyerek – szólalt meg, ami eléggé megrémített. Akkor még nem tudtam ki ő, így ijesztő volt, hogy egy idegen tudja a nevemet.
- Tessék?
- Hm, erős visszalépés vagy hozzám képest – mondta elhúzva a száját.
- Elnézést, de nem értem miről beszél.
- Kyungil-ről természetesen – mondja, gúnyosan elmosolyodva. – Könnyebb dolgom lesz a visszaszerzését illetően, mint gondoltam – mondja, majd fel állva elkapja az államat és közel hajolva, centikről néz a szemembe. – Sokkal szerencsésebb lenne, ha már most feladnád, Kyungil hozzám tartozik. Idő kérdése és észhez tér, visszajön hozzám – mondta határozottan, majd kiindult a kávézóból. – Oh, erről a kis beszélgetésről nem kell feltétlen tudnia másnak is rajtunk kívül – mondta, majd kilépett az ajtón és eltűnt a szemem elől. Nem kifejezés, hogy megijedtem, de túlságosan kedveltem Kyungil-t ahhoz, hogy „feladjam”.
A kitartásomnak meg is lett az eredmény. Két héttel később Kyungil és én már egy pár voltunk. Boldog voltam vele, nagyon jól kijöttünk a hétköznapokban, sok mindenben egyet értettünk, ha valamiben még sem, hamar kompromisszumot tudtunk kötni, és a hálószobában sem volt utolsó a kettőnk kapcsolata. Azt hittem, örökké tart majd a kapcsolatunk. Egészen egy hónappal ez előttig…
Kyungil aznap nem dolgozott, és én is csak kettőig lettem volna, de mivel elég szerény volt a vendégek száma a főnök, mint egy jutalom képpen korábban haza engedett. Nem szóltam a páromnak a korábbi érkezésről, meg szerettem volna lepni, nem is sejtettem, hogy ő okozza majd a nagyobb meglepetést és ezzel együtt mérhetetlen fájdalmat is.
Mosolyogva fordítottam el a kulcsot a zárban, halkan lépve be a lakásba, majd még mindig mosolyogva dobáltam le a cuccaimat, hogy a nappaliba lépve, majdhogy nem felsikítsak. Kyungil a kanapén ült, az ölében Jae-vel és éppen mandulavizsgálatot tartottak. Csak akkor váltak el egymástól, mikor a kezemben lévő mobilom hangosan koppant a parkettán.
- Yijeong! – Pattant fel azonnal Kyung, lelökve magáról Jae-t. – Azt hittem később jössz… - Csak ennyit mondott. Nem próbálta megmagyarázni, tagadni a történteket. Még csak Jaeho-t sem küldte el, én pedig, mivel Kyungil lakásán éltünk, nem tehettem meg.
Két órával később már sírva ültem a nővérem lakásának nappaliában. Kyungil kidobott, Jaeho miatt. Igaza volt a férfinak, én egy visszalépés voltam hozzá képest, csak egy kis vígasz, amíg helyre nem jönnek köztük a dolgok.
Elég szörnyű volt az elmúlt egy hónap, de azt hiszem a mai nap volt a legrosszabb. Ahogy együtt sétáltak be ide, kézen fogva, nem törődve a vendégekkel és velem sem, ahogy megcsókolták egymást. Jaeho lesajnáló tekintete, mintha csak azt mondta volna: „Én megmondtam, hogy visszaszerzem őt!” De, ami a legjobban fájt, Kyungil úgy tett, mintha nem is ismerne…
Szomorú tekintettel bámulok ki a kávézó ablakán, ahol dolgozom. Éppen lement a reggeli csúcs, így alig vannak páran, az egyébként jól menő helyen, de jelen esetben nem is baj. Már reggel, mikor felkeltem tudtam, hogy a mai nem lesz az én napom. Kezdjük ott, hogy ma lenne az egy éves év fordulóm életem szerelmével, aki napra pontosan egy hónapja hagyott el, az exe miatt. Az exe miatt, akivel pont ma, pont itt kellett kávéznia.
Emlékszem, mikor megismertem Kyungil-t pont Jaeho miatt volt ideges. Csendes, kora nyári reggel volt, alig voltak emberek a kávézóban, mikor besétált az ajtón. Látszott rajta, hogy nincs jó kedve, kicsit féltem is oda menni hozzá, hiszen látszott rajta, hogy ha most hozzá szól valaki, azt lecsapja és valljuk be, nem sok esélyem lett volna ellene. De mégis az arcomra varázsoltam egy kedves mosolyt, majd hozzá lépve, lágy hangon megkérdeztem, hogy mit adhatok…
- Valamit, amitől jobb kedvem lesz – morogta, mire remek ötletem támadt. Bólintva sétáltam vissza a pult mögé, hogy elkészítsem életem legjobb csokis cappuccino csodáját, sok tejszínhabbal, reszelt étcsokoládéval a tetején. Remegtek a lábaim, ahogy vissza sétáltam hozzá és letettem elé a csészét. A barátaimon és anyukámon kívül, még senkinek nem készítettem el ezt az italt, az igazat megvallva, nincs is az itallapon. Amint a csésze hallkan csilingelve koppant az asztalon az idegen felkapta a fejét, majd meglepődve pillantott fel rám.
- Ettől jobb kedve lesz! – Mosolyogtam rá.
- Köszönöm – felelte ő is elmosolyodva. Azt hittem ott helyben halok meg, olyan helyes volt a srác. Mielőtt előtte állva váltottam volna halmazállapotot, csak biccentettem egyet és visszasiettem a pult mögé. Percekkel később, egy kellemes mély hang rángatott ki az elmerült pakolászásból.
- Nagyon köszönöm a cappuccinót, nagyon finom volt és valóban jobb kedvem lett tőle, bár az utóbbi lehet inkább a mosolyodnak köszönhető – mondta, mire fülig pirultam és azt sem tudtam, zavaromban hova nézzek.
- I-igazán nincs mit – dadogtam.
- Kyungil vagyok – mutatkozott be, miután vagy már egy perce bámulta a piros arcomat.
- Yijeong – nyújtottam kezet. Ahogy tenyerét az enyémre csúsztatta és lágyan megszorította a kezemet éreztem, ahogy a szikrák pattogni kezdenek köztünk és a szívem is őrült iramra kapcsolt. Alig akartuk elengedni a másik kezét, de mivel nekem új vendégem érkezett muszáj voltam elengedni Kyungil-t. Mire kiszolgáltam az új vendéget Kyungil kapott egy hívást, amitől újra eléggé zaklatott állapotba került, majd köszönés nélkül távozott. Kicsit rosszul esett, de úgy voltam vele, hogy miért is köszönne el, én csak egy pincér vagyok, ennyi. Aztán napokig nem is láttam, azt hittem már soha nem is fogom, mikor is besétált az ajtón. Most nem volt dühös, nem látszott csalódottnak sem, csak egy halvány mosoly játszott az ajkain. Nem ült le egy asztalhoz, hanem egyenesem a pulthoz sétált, majd ott foglalt helyet az egyik széken.
- Szia Yijeong! – üdvözölt, amint helyet foglalt és villantott felém egy szívdöglesztő mosolyt.
- Oh, hello, Kyungil – biccentettem felé.
- Bocsánat, hogy a múltkor úgy elrohantam, csak rossz napom volt.
- Ugyan – legyintek, de majd megöl a kíváncsiság, mi történhetett vele, viszont nem merem megkérdezni. – Adhatok valamit?
- Igen, ugyan azt kérném, mint a múltkor.
- Rendben – mosolyogtam rá, majd neki álltam a csokis finomságnak. Amíg készítettem a forró italt végig magamon éreztem Kyungil tekintetét, akár hányszor csak hátat fordítottam neki valami miatt éreztem, hogy a fenekemet bámulja, ami nem kifejezetten zavart, de annál inkább hozott zavarba.
- Kész is – tettem le elé a forró italt, amint elkészült. – Egy pillanat és visszajövök – mosolyogtam rá, fejemmel az újonnan érkezett vendég felé bökve, mire ő csak bólintott egyet. Amint kiszolgáltam az idős hölgyet, már vissza is sétáltam Kyungil-hez, majd kellemes beszélgetésbe kezdtünk.
És ez így ment az elkövetkezendő közel egy hónapban, Kyung minden reggel bejött a kávézóba, rendelt egy csokis cappuccinót, majd egy órán keresztül beszélgettünk, aztán elindult dolgozni, de pár napja már délutánonként is bejött, néha még haza is vitt.
Ma is mikor reggel elment, megígérte, hogy délután visszajön értem, valamint azt is megemlítette, hogy van egy meglepetése számomra. De nem csak neki volt, a sors is rendesen meglepett, méghozzá Jaeho személyében. Az eső miatt ma nagyon kevesen voltak a kávézóban. Éppen az asztalokat törölgettem, mikor belépett egy férfi az ajtón, leült az első asztalhoz, és onnan méregetett. Gyorsan eltettem a törlő kendőmet és oda sétáltam hozzá, de mielőtt megszólalhattam volna, ő kezdett beszélni.
- Szóval te vagy az a Yijeong gyerek – szólalt meg, ami eléggé megrémített. Akkor még nem tudtam ki ő, így ijesztő volt, hogy egy idegen tudja a nevemet.
- Tessék?
- Hm, erős visszalépés vagy hozzám képest – mondta elhúzva a száját.
- Elnézést, de nem értem miről beszél.
- Kyungil-ről természetesen – mondja, gúnyosan elmosolyodva. – Könnyebb dolgom lesz a visszaszerzését illetően, mint gondoltam – mondja, majd fel állva elkapja az államat és közel hajolva, centikről néz a szemembe. – Sokkal szerencsésebb lenne, ha már most feladnád, Kyungil hozzám tartozik. Idő kérdése és észhez tér, visszajön hozzám – mondta határozottan, majd kiindult a kávézóból. – Oh, erről a kis beszélgetésről nem kell feltétlen tudnia másnak is rajtunk kívül – mondta, majd kilépett az ajtón és eltűnt a szemem elől. Nem kifejezés, hogy megijedtem, de túlságosan kedveltem Kyungil-t ahhoz, hogy „feladjam”.
A kitartásomnak meg is lett az eredmény. Két héttel később Kyungil és én már egy pár voltunk. Boldog voltam vele, nagyon jól kijöttünk a hétköznapokban, sok mindenben egyet értettünk, ha valamiben még sem, hamar kompromisszumot tudtunk kötni, és a hálószobában sem volt utolsó a kettőnk kapcsolata. Azt hittem, örökké tart majd a kapcsolatunk. Egészen egy hónappal ez előttig…
Kyungil aznap nem dolgozott, és én is csak kettőig lettem volna, de mivel elég szerény volt a vendégek száma a főnök, mint egy jutalom képpen korábban haza engedett. Nem szóltam a páromnak a korábbi érkezésről, meg szerettem volna lepni, nem is sejtettem, hogy ő okozza majd a nagyobb meglepetést és ezzel együtt mérhetetlen fájdalmat is.
Mosolyogva fordítottam el a kulcsot a zárban, halkan lépve be a lakásba, majd még mindig mosolyogva dobáltam le a cuccaimat, hogy a nappaliba lépve, majdhogy nem felsikítsak. Kyungil a kanapén ült, az ölében Jae-vel és éppen mandulavizsgálatot tartottak. Csak akkor váltak el egymástól, mikor a kezemben lévő mobilom hangosan koppant a parkettán.
- Yijeong! – Pattant fel azonnal Kyung, lelökve magáról Jae-t. – Azt hittem később jössz… - Csak ennyit mondott. Nem próbálta megmagyarázni, tagadni a történteket. Még csak Jaeho-t sem küldte el, én pedig, mivel Kyungil lakásán éltünk, nem tehettem meg.
Két órával később már sírva ültem a nővérem lakásának nappaliában. Kyungil kidobott, Jaeho miatt. Igaza volt a férfinak, én egy visszalépés voltam hozzá képest, csak egy kis vígasz, amíg helyre nem jönnek köztük a dolgok.
Elég szörnyű volt az elmúlt egy hónap, de azt hiszem a mai nap volt a legrosszabb. Ahogy együtt sétáltak be ide, kézen fogva, nem törődve a vendégekkel és velem sem, ahogy megcsókolták egymást. Jaeho lesajnáló tekintete, mintha csak azt mondta volna: „Én megmondtam, hogy visszaszerzem őt!” De, ami a legjobban fájt, Kyungil úgy tett, mintha nem is ismerne…
Könnyáztatta arccal ébredtem fel az
éjszaka közepén és csak az tartott vissza attól, hogy fel is üljek, hogy egy
kar fonódott a derekam köré. Meglepődve, kissé félve pillantottam oldalra, hogy
amint megpillantsam a mellettem fekvő arcát hangosan sírjak fel.
- Yijeong – szólít meg egy rekedtes hang, mire csak szorosan a mellettem fekvő mellkasához bújok. – Mi történt?
- Az-azt hittem, ho-hogy el-hagytál – zokogom, arcomat egyre jobban a mellkasába fúrva.
- Mi? Már miért hagytalak volna el?
- J-jaeho miatt – motyogom, mire vállaimnál fogva tol el kicsit magától.
- Tessék?
- Azt, azt álmodtam, hogy elhagytál, mert, mert még mindig őt szereted. Olyan valósághű volt. Minden úgy volt, ahogy történt. Minden egyes pillanata – mondom, majd kérésére elmesélem az álmomat.
- Azért nem minden pillanata volt valóságos – mondja, mire kérdőn nézek rá. – Soha, senki ért nem hagynálak el, pláne nem Jae miatt, pláne nem így! – mondja, majd nyom egy puszit a homlokomra. – Szeretlek Yijeong és ez nem fog megváltozni soha!
- Én is szeretlek Kyungil – mondom, majd megcsókolom. Ahogy ajkaink találkoznak elszáll minden bánatom és kételyem. Érzem, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. Minden csókja, érintése megnyugtat és lassan újra álomba ringat. Mikor elválunk egymástól, kis puszikkal kezdi el halmozni ajkaimat, arcomat, szemeimet, homlokomat, ahol csak ér. Keze nyugtatólag simogatja hátamat, és ahogy fejemet nyakába fúrom, azt suttogja a fülembe, hogy szeret és hogy soha nem enged el. Így mikor újra elalszom, a logédesebb álmot látom a világon. Azt, hogy Kyungil szeret és engem ölel. És tudom, hogy holnap, mikor kinyitom a szemem az álmom nem ér véget, tudom, hogy ez az édes érzés végigkísér az életemen, tudom, hogy azon túl is tart majd. Mert Kyungil szeret engem és én is szeretem őt!
- Yijeong – szólít meg egy rekedtes hang, mire csak szorosan a mellettem fekvő mellkasához bújok. – Mi történt?
- Az-azt hittem, ho-hogy el-hagytál – zokogom, arcomat egyre jobban a mellkasába fúrva.
- Mi? Már miért hagytalak volna el?
- J-jaeho miatt – motyogom, mire vállaimnál fogva tol el kicsit magától.
- Tessék?
- Azt, azt álmodtam, hogy elhagytál, mert, mert még mindig őt szereted. Olyan valósághű volt. Minden úgy volt, ahogy történt. Minden egyes pillanata – mondom, majd kérésére elmesélem az álmomat.
- Azért nem minden pillanata volt valóságos – mondja, mire kérdőn nézek rá. – Soha, senki ért nem hagynálak el, pláne nem Jae miatt, pláne nem így! – mondja, majd nyom egy puszit a homlokomra. – Szeretlek Yijeong és ez nem fog megváltozni soha!
- Én is szeretlek Kyungil – mondom, majd megcsókolom. Ahogy ajkaink találkoznak elszáll minden bánatom és kételyem. Érzem, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. Minden csókja, érintése megnyugtat és lassan újra álomba ringat. Mikor elválunk egymástól, kis puszikkal kezdi el halmozni ajkaimat, arcomat, szemeimet, homlokomat, ahol csak ér. Keze nyugtatólag simogatja hátamat, és ahogy fejemet nyakába fúrom, azt suttogja a fülembe, hogy szeret és hogy soha nem enged el. Így mikor újra elalszom, a logédesebb álmot látom a világon. Azt, hogy Kyungil szeret és engem ölel. És tudom, hogy holnap, mikor kinyitom a szemem az álmom nem ér véget, tudom, hogy ez az édes érzés végigkísér az életemen, tudom, hogy azon túl is tart majd. Mert Kyungil szeret engem és én is szeretem őt!
Egy kis nyálcsorgatás! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése