Helló, hoztam nektek egy kis KiHo sztorit:)
Jó szórakozást hozzá!
~Jinie~
Wonho Pov.:
Fáradt
sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy végre bezárul mögöttem a lakásom ajtaja.
Hátamat a sötétbarna falapnak döntve dörzsölöm meg az orrnyergem és dobom le az
aktatáskám az egyik sarokba. Vége van egy újabb nehéz napnak és ez nem csak azt
jelenti, hogy hátra hagyhatom a munkát, de azt is, hogy újra magamhoz ölelhetem
életem szerelmét. Elmosolyodva veszem le a kabátom és akasztom a fogasra, majd
lerugdosva a cipőimet indulok meg a nappali felé, ahol ledobom a zakómat és a
nyakkendőmet. Mire a konyhába érek, már az ingem legfelső gombjait is
kigombolom.
- Hm, micsoda illatok vannak itt – ölelem át hátulról a tűzhelynél álló kedvesemet, aki megugrik ijedtében.
- Hoseok, a frászt hoztad rám – dorgál meg, majd a következő pillanatban az ajkait nyújtja felém, hogy adhassak neki egy üdvözlő csókot.
- Ne haragudj – nyomok egy puszit puha párnáira, majd ahogy visszafordul a vacsora felé, a vállára rakom az állam és úgy nézem ahogy főz. – Szeretem nézni, mikor főzöl – motyogom.
- Tudom – kuncog fel édesen. – Ha nem így lenne, lehet most sem lennénk még együtt – emlékeztet az összejövetelünk körülményeire.
Emlékszem, minden itt kezdődött, ebben a konyhában, ennél a tűzhelynél. Akkoriban Kihyunnal még csak lakótársak voltunk és rajtunk kívül itt élt még az unoka öcsém Minhyuk is, valamint az egyik egyetemi csoporttársa Shownu is. Mint ahogy arra is emlékszem milyen féltékeny voltam Hyunwoora, amiért olyan könnyen megtalálta a közös hangot Kihyunnal, míg nekem ez nem ment olyan egyszerűen. Az is puszta véletlen volt, hogy lakótársak lettünk. Minhyukkal a suli miatt költöztünk ide, de kicsit drágának bizonyult ez a lakás, így kénytelenek voltunk lakótársat keresni, így jött a képbe Kihyun, aki meg épp lakást keresett. Changkyun, az egyik haverom mutatta be őt nekünk és nem sokkal később be is költözött, majd egy hónapra rá jött Shownu is. Akkor kezdődtek a gondok, na nem olyan hatalmas elháríthatatlan problémák, pusztán csak én voltam rettentően féltékeny. Sokáig agyaltam hogyan kerülhetnék közelebb Kihyunhoz, de semmi nem jutott eszembe. Próbáltam vele minél többet beszélgetni, de ez az akkori életritmusunk miatt nem volt egyszerű, így jóformán csak esténként tudtunk dumálni. Még ő főzött, addig én az asztalnál ülve figyeltem őt, vagy ha kellett, akkor segítettem neki. Aztán azon kaptam magam, ha elindult a konyha felé, hogy főzzön, automatikusan követtem, mert imádtam nézni, amit csinált. Olyankor mindig átszellemült és átadta magát az ételek elkészítésének. Ahogy néztem, amit csinál, azt kívántam bárcsak én is kiválthatnám belőle azt, hogy csak rám figyeljen. Így vágyaimtól vezérelve álltam fel az asztaltól, majd mögé sétálva öleltem magamhoz. Ugyan egy pillanatra megfeszült, de nem ellenkezett. Onnantól pedig jöttek maguktól a dolgok, de ez már a múlt. Egy kellemes emlék, egy boldog fejezete az életünknek. Most itt van a jelen, ahol ugyan úgy ölelhetem, mint akkor.
- Szeretlek- suttogom, magam elé bámulva.
- Ez most nekem szólt vagy a ramyonnak? – Kuncog.
- Mindkettőtöknek – vigyorgok rá, mire csak megrázza a fejét.
- Na, teríts meg, ha enni akarsz, te hősszerelmes – utasít.
- Igenis – tisztelgek neki játékosan, majd megterítem az asztalt.
- Milyen napod volt? – Kérdezi Kihyun két falat között.
- A szokásosnál is unalmasabb, de inkább ez, mint hogy ne legyen munkám – mondom. Meghát, el lehet képzelni, hogy mit jelenthet egy „pörgős nap” egy bankban. – Neked?
- Egész kellemes, ma a gyerekek is kifejezetten jók voltak – újságolja és csillog a szeme, ha a kis kölykökről beszél. Nem hiába ő az egyik kedvenc tanár az általánosban. Én már az elején megmondtam, hogy az énnek tanári állás az ő szakmája, de nem akart hinni nekem.
- Ezt örömmel hallom, legalább sikerült megnevelni egy kicsit a kis fickókat – vigyorgok rá.
- Kis fickókról jut eszembe, ma volt itt Minhyuk és kérdezte, mikor érünk rá mind a ketten, hogy összeüljünk egy kicsit, mind a heten, mint a régi szép időkben.
- Hm, nem is tudom, ez a hétvége jó lenne – gondolkodom el.
- Ezt mondtam neki én is. Azt mondta Jooheonnak is és I.M-nek is oké, már csak Hyungwont kell megkérdeznie, ha ő is rábólint, akkor értesít, hogy mikor is lesz pontosan az összejövetel. – Mondja, én pedig csak bólogatok.
- Hm, egyébként mennyei lett a vacsora, pont, mint mindig – dicsérem meg a főztjét, amitől még most, ennyi év után is édesen zavarban van. – Holnap később megyek be dolgozni, szóval elvihetlek téged is a suliba – mondom, már a mosogatóba pakolva az edényeket, el is mosva őket. Így egyeztünk meg ő főz én mosogatok.
- Az jó lenne – lép mögém és most ő karolja át a derekamat, arcát a hátamnak nyomva. – Hm, jó illatod van – motyogja és hozzám nyomja az orrát, mire elmosolyodom.
- Te pedig édes vagy – mondom felé fordulva és nyomok egy puszit a homlokára. – Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még csak ezerszer.
- Az kevés – mosolyodom el, majd puszikkal kezdem telehinteni az arcát, amiknek áradatát csak addig szakítom meg, még elsuttogok egy szeretleket. Édese hangon kezd el kuncogni, ahogy nyomok egy puszit az orra hegyére, majd átkarolva a nyakamat nyom egy csókot az ajkaimra,
- Én is szeretlek – suttogja az ajkaimra, majd újra megcsókol. Mosolyogva viszonzom a csókját, tudva, hogy nem csak a múltam és jelenem, de jövőm is mellette fogom megélni. Őt ölelve, őt csókolva, őt szeretve. Csak őt és senki mást.
- Hm, micsoda illatok vannak itt – ölelem át hátulról a tűzhelynél álló kedvesemet, aki megugrik ijedtében.
- Hoseok, a frászt hoztad rám – dorgál meg, majd a következő pillanatban az ajkait nyújtja felém, hogy adhassak neki egy üdvözlő csókot.
- Ne haragudj – nyomok egy puszit puha párnáira, majd ahogy visszafordul a vacsora felé, a vállára rakom az állam és úgy nézem ahogy főz. – Szeretem nézni, mikor főzöl – motyogom.
- Tudom – kuncog fel édesen. – Ha nem így lenne, lehet most sem lennénk még együtt – emlékeztet az összejövetelünk körülményeire.
Emlékszem, minden itt kezdődött, ebben a konyhában, ennél a tűzhelynél. Akkoriban Kihyunnal még csak lakótársak voltunk és rajtunk kívül itt élt még az unoka öcsém Minhyuk is, valamint az egyik egyetemi csoporttársa Shownu is. Mint ahogy arra is emlékszem milyen féltékeny voltam Hyunwoora, amiért olyan könnyen megtalálta a közös hangot Kihyunnal, míg nekem ez nem ment olyan egyszerűen. Az is puszta véletlen volt, hogy lakótársak lettünk. Minhyukkal a suli miatt költöztünk ide, de kicsit drágának bizonyult ez a lakás, így kénytelenek voltunk lakótársat keresni, így jött a képbe Kihyun, aki meg épp lakást keresett. Changkyun, az egyik haverom mutatta be őt nekünk és nem sokkal később be is költözött, majd egy hónapra rá jött Shownu is. Akkor kezdődtek a gondok, na nem olyan hatalmas elháríthatatlan problémák, pusztán csak én voltam rettentően féltékeny. Sokáig agyaltam hogyan kerülhetnék közelebb Kihyunhoz, de semmi nem jutott eszembe. Próbáltam vele minél többet beszélgetni, de ez az akkori életritmusunk miatt nem volt egyszerű, így jóformán csak esténként tudtunk dumálni. Még ő főzött, addig én az asztalnál ülve figyeltem őt, vagy ha kellett, akkor segítettem neki. Aztán azon kaptam magam, ha elindult a konyha felé, hogy főzzön, automatikusan követtem, mert imádtam nézni, amit csinált. Olyankor mindig átszellemült és átadta magát az ételek elkészítésének. Ahogy néztem, amit csinál, azt kívántam bárcsak én is kiválthatnám belőle azt, hogy csak rám figyeljen. Így vágyaimtól vezérelve álltam fel az asztaltól, majd mögé sétálva öleltem magamhoz. Ugyan egy pillanatra megfeszült, de nem ellenkezett. Onnantól pedig jöttek maguktól a dolgok, de ez már a múlt. Egy kellemes emlék, egy boldog fejezete az életünknek. Most itt van a jelen, ahol ugyan úgy ölelhetem, mint akkor.
- Szeretlek- suttogom, magam elé bámulva.
- Ez most nekem szólt vagy a ramyonnak? – Kuncog.
- Mindkettőtöknek – vigyorgok rá, mire csak megrázza a fejét.
- Na, teríts meg, ha enni akarsz, te hősszerelmes – utasít.
- Igenis – tisztelgek neki játékosan, majd megterítem az asztalt.
- Milyen napod volt? – Kérdezi Kihyun két falat között.
- A szokásosnál is unalmasabb, de inkább ez, mint hogy ne legyen munkám – mondom. Meghát, el lehet képzelni, hogy mit jelenthet egy „pörgős nap” egy bankban. – Neked?
- Egész kellemes, ma a gyerekek is kifejezetten jók voltak – újságolja és csillog a szeme, ha a kis kölykökről beszél. Nem hiába ő az egyik kedvenc tanár az általánosban. Én már az elején megmondtam, hogy az énnek tanári állás az ő szakmája, de nem akart hinni nekem.
- Ezt örömmel hallom, legalább sikerült megnevelni egy kicsit a kis fickókat – vigyorgok rá.
- Kis fickókról jut eszembe, ma volt itt Minhyuk és kérdezte, mikor érünk rá mind a ketten, hogy összeüljünk egy kicsit, mind a heten, mint a régi szép időkben.
- Hm, nem is tudom, ez a hétvége jó lenne – gondolkodom el.
- Ezt mondtam neki én is. Azt mondta Jooheonnak is és I.M-nek is oké, már csak Hyungwont kell megkérdeznie, ha ő is rábólint, akkor értesít, hogy mikor is lesz pontosan az összejövetel. – Mondja, én pedig csak bólogatok.
- Hm, egyébként mennyei lett a vacsora, pont, mint mindig – dicsérem meg a főztjét, amitől még most, ennyi év után is édesen zavarban van. – Holnap később megyek be dolgozni, szóval elvihetlek téged is a suliba – mondom, már a mosogatóba pakolva az edényeket, el is mosva őket. Így egyeztünk meg ő főz én mosogatok.
- Az jó lenne – lép mögém és most ő karolja át a derekamat, arcát a hátamnak nyomva. – Hm, jó illatod van – motyogja és hozzám nyomja az orrát, mire elmosolyodom.
- Te pedig édes vagy – mondom felé fordulva és nyomok egy puszit a homlokára. – Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még csak ezerszer.
- Az kevés – mosolyodom el, majd puszikkal kezdem telehinteni az arcát, amiknek áradatát csak addig szakítom meg, még elsuttogok egy szeretleket. Édese hangon kezd el kuncogni, ahogy nyomok egy puszit az orra hegyére, majd átkarolva a nyakamat nyom egy csókot az ajkaimra,
- Én is szeretlek – suttogja az ajkaimra, majd újra megcsókol. Mosolyogva viszonzom a csókját, tudva, hogy nem csak a múltam és jelenem, de jövőm is mellette fogom megélni. Őt ölelve, őt csókolva, őt szeretve. Csak őt és senki mást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése