Sziasztok! Meghoztam neketek a 10K Special második történetét. Ezuttal a Monsta X-el dolgoztam. És tudom, ígértem hozzá egy korhatárt, de nézzétek el nekem, hogy nem olyan lett.
Egyszerűen csak, ez a történet így volt kerek!
Remélem, azért tetszeni fog!
Jó olvasást!
~Jinie~
Remélem, azért tetszeni fog!
Jó olvasást!
~Jinie~
Minhyuk Pov.:
Szeptember egy, hétfő reggel, nyolc
óra és én épp az életemért futok. Na, jó, ez így nem teljesen igaz, de valami
olyasmi. Negyed kilenckor kezdődik az évnyitó és én húsz percre lakom a
sulitól. Ami nem is lenne baj, ha nem épp ebben a percben estem volna ki az
ajtón. Nem könnyű úgy futni, hogy épp a nyakkendődet próbálod bekötni és közben
a cipőd sincs megkötve, sőt szinte lehetetlen. Ezt bizonyítja az is, hogy egy hatalmasat
taknyolok.
-Francba – sziszegem, nagyon remélve, hogy a nadrágomnak nincs komoly baja. Nehézkesen talpra állok, hogy leporoljam a nadrágom és megnézzem mi baja. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy látom egy kis koszon kívül semmi gond. De megkönnyebbültségem nem tart sokáig, ahogy ráeszmélek, sietnem kell.
Végül csodával határos módon az utolsó utáni pillanatban sikerül beesnem a sportcsarnok ajtaján. Épp ebben a másodpercben vette kezdetét az évnyitó. Persze az osztályfőnök figyelmét nem kerüli el a késésem, így kapok is érte egy szúrós pillantást, mire meghajolva tátogok el egy bocsánatot és beállok a sor végére.
Nagy nehezen végig szenvedem az évnyitót, majd amint elengednek bennünket, már rohanok is ki a sporiból, hogy elkerülhessem az ofő szidását. Végül a szekrényemhez sétálok, hogy letehesem a nagy sietségben nálam maradt cuccomat.
- Valami baj van Minhyukie? Mert az, hogy már az első napon késs, még tőled is sok? – Hallok meg egy ismerős hangot magam mellől. Becsukva a szekrényajtót nézek fel Hoseokra, vagy ahogy a többiek ismerik Wonhora, az egyik haveromra és osztálytársamra.
- Ah, nincs semmi, csak a szüleim még nemértek haza a legutóbbi üzleti útjukról és elaludtam – magyarázom megindulva a termünk felé. Persze a pech-sorozatnak nincs vége, az egyik saroknál kicsit szűken veszem a kanyart így szerencsésen nekisétálok az ivókútnál álló srácnak, aki igy lefröcsköli magát.
- Oh, bocsánat! – Vágom magam derékszögbe, a cipőjéhez beszélve. Majd mikor nem érkezik válasz megemelem a fejem, de szinte azonnal vissza is ejtem. Sikerült a suli nagymenőjének neki mennem, aki annak ellenére, hogy épp vízpettyek borítják a ruháját és meglehetősen csúnyán néz, is rettentően helyes. Nem hiába vannak oda érte a lányok és a fiúk egyaránt. Istenem, ki ne lenne?
- Hyunwoo-shi, igazán ne haragudj, nem szándékos volt, nem vettelek észre – mondom még mindig a menő cipőjét fixírozva, és még csak fel sem néztem volna, ha nem érzek egy lágy érintést az államon, ami felfelé irányítja tekintetem.
- Igazán semmi baj, de legközelebb azért figyelj Lee Minhyuk – mondja, majd villantva egy dögös félmosolyt otthagy minket. Döbbenten fordulok a távozó srác után, majd hasonlóan sokkos állapotban pillantok Hoseokra.
- Te Minhyukie, van valami, amiről én nem tudok? – Mutogat Hyunwoo, vagy ahogy mások ismerik Shownu után.
- Nincs – motyogom.
- Akkor meg mégis honnan tudta a nevedet. Egy negyed-éves, aki egyben az iskola legmenőbb gyereke.
- Nem tudom Wonho, fogalmam sincs. – Lezárva rendkívül értelmes párbeszédet sétáltunk a termünkbe, le is huppanva a helyünkre, ahol Kihyun már rég helyet foglalt. Leghátsó sor, az alak mellett. Az enyém a bal szél és ezzel együtt az ablak is, Wonho ül középen, mellette pedig Kihyunie foglal helyet. Szeretem ezt a hármas padot, így nem kell döntenünk ki, ki mellett üljön.
- Mi a helyzet? – Fordul felénk Kihyun érdeklődően, amint helyet foglalunk.
- Semmi különös – morgom, de ahogy látom Hoseok nem ért velem egyet.
- Mi az, hogy semmi különös? – Kérdezi, tetetett felháborodással. – Nem fogod elhinni, mi történt! Minhyuk neki ment valakinek a folyósón!
- És ebben mi olyan különleges.
- Az, hogy az a valaki tudta a nevét.
- És?
- Az a valaki, nem volt más, mint Shownu – mondja szélesen vigyorogva, mire Kihyun felvonja a szemöldökét.
- Úgy érted, Hyunwoo? – Kérdezi, mire mind a ketten bólintunk, de több kérdésre nem jut idő, mert bejön a tanár és kezdetét veszi az év.
-Francba – sziszegem, nagyon remélve, hogy a nadrágomnak nincs komoly baja. Nehézkesen talpra állok, hogy leporoljam a nadrágom és megnézzem mi baja. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy látom egy kis koszon kívül semmi gond. De megkönnyebbültségem nem tart sokáig, ahogy ráeszmélek, sietnem kell.
Végül csodával határos módon az utolsó utáni pillanatban sikerül beesnem a sportcsarnok ajtaján. Épp ebben a másodpercben vette kezdetét az évnyitó. Persze az osztályfőnök figyelmét nem kerüli el a késésem, így kapok is érte egy szúrós pillantást, mire meghajolva tátogok el egy bocsánatot és beállok a sor végére.
Nagy nehezen végig szenvedem az évnyitót, majd amint elengednek bennünket, már rohanok is ki a sporiból, hogy elkerülhessem az ofő szidását. Végül a szekrényemhez sétálok, hogy letehesem a nagy sietségben nálam maradt cuccomat.
- Valami baj van Minhyukie? Mert az, hogy már az első napon késs, még tőled is sok? – Hallok meg egy ismerős hangot magam mellől. Becsukva a szekrényajtót nézek fel Hoseokra, vagy ahogy a többiek ismerik Wonhora, az egyik haveromra és osztálytársamra.
- Ah, nincs semmi, csak a szüleim még nemértek haza a legutóbbi üzleti útjukról és elaludtam – magyarázom megindulva a termünk felé. Persze a pech-sorozatnak nincs vége, az egyik saroknál kicsit szűken veszem a kanyart így szerencsésen nekisétálok az ivókútnál álló srácnak, aki igy lefröcsköli magát.
- Oh, bocsánat! – Vágom magam derékszögbe, a cipőjéhez beszélve. Majd mikor nem érkezik válasz megemelem a fejem, de szinte azonnal vissza is ejtem. Sikerült a suli nagymenőjének neki mennem, aki annak ellenére, hogy épp vízpettyek borítják a ruháját és meglehetősen csúnyán néz, is rettentően helyes. Nem hiába vannak oda érte a lányok és a fiúk egyaránt. Istenem, ki ne lenne?
- Hyunwoo-shi, igazán ne haragudj, nem szándékos volt, nem vettelek észre – mondom még mindig a menő cipőjét fixírozva, és még csak fel sem néztem volna, ha nem érzek egy lágy érintést az államon, ami felfelé irányítja tekintetem.
- Igazán semmi baj, de legközelebb azért figyelj Lee Minhyuk – mondja, majd villantva egy dögös félmosolyt otthagy minket. Döbbenten fordulok a távozó srác után, majd hasonlóan sokkos állapotban pillantok Hoseokra.
- Te Minhyukie, van valami, amiről én nem tudok? – Mutogat Hyunwoo, vagy ahogy mások ismerik Shownu után.
- Nincs – motyogom.
- Akkor meg mégis honnan tudta a nevedet. Egy negyed-éves, aki egyben az iskola legmenőbb gyereke.
- Nem tudom Wonho, fogalmam sincs. – Lezárva rendkívül értelmes párbeszédet sétáltunk a termünkbe, le is huppanva a helyünkre, ahol Kihyun már rég helyet foglalt. Leghátsó sor, az alak mellett. Az enyém a bal szél és ezzel együtt az ablak is, Wonho ül középen, mellette pedig Kihyunie foglal helyet. Szeretem ezt a hármas padot, így nem kell döntenünk ki, ki mellett üljön.
- Mi a helyzet? – Fordul felénk Kihyun érdeklődően, amint helyet foglalunk.
- Semmi különös – morgom, de ahogy látom Hoseok nem ért velem egyet.
- Mi az, hogy semmi különös? – Kérdezi, tetetett felháborodással. – Nem fogod elhinni, mi történt! Minhyuk neki ment valakinek a folyósón!
- És ebben mi olyan különleges.
- Az, hogy az a valaki tudta a nevét.
- És?
- Az a valaki, nem volt más, mint Shownu – mondja szélesen vigyorogva, mire Kihyun felvonja a szemöldökét.
- Úgy érted, Hyunwoo? – Kérdezi, mire mind a ketten bólintunk, de több kérdésre nem jut idő, mert bejön a tanár és kezdetét veszi az év.
- Lee Minhyuk – szólít meg, mire még a vér is megfagy bennem. – Még el sem kezdődött az év, de maga már nem tud időre beérni!
- Sajnálom igazgató úr! – hajolok meg a férfi felé. – Igazán nem volt szándékos, csak lemerült a mobilom és nem ébresztett- magyarázom. – Tudom, hogy lemaradtam az első óráról, amit bánok is, mert szeretem a törit – és valóban így van – de, most mennék, hogy a másodikról ne maradjak le – mondom és remélem egy szemforgatással elenged, de nem. Miért is tenné?!
- Azt mondja, szereti a történelmet? – Kérdi, mire bólintok. – Ez remek, akkor délután várom az irodámban, de most menjen, legalább a többi óráján legyen bent – mondja, majd sarkon fordulva távozik.
Úgy döntöttem, hogy már nem megyek be a matekóra utolsó tíz percére, így az ajtó mellett támaszkodva vártam meg, hogy kicsengesenek. Ugyan az óra végén távozó matektanár nem tartotta ezt olyan jó ötletnek, de nem szólt semmit, csak elsétált, így én végre bemehettem a terembe. Hangos sóhajjal az ajkaimon ültem le a helyemre, azonnal a padra ejtve a fejemet.
- Szia – köszön rám Wonho, aki az előbb még biztos nem volt a teremben. – Neked is szia Kihyunie – köszön a mosdóból visszaérkező srácra, majd átkarolva a derekát húzza magához.
- Mi van, ti újabban együtt késtek? – Kérdezi az előbb említett, miközben fintorogva próbálja meg lefejteni magáról Hoseok karját, kevés sikerrel.
- Kikérem magamnak – mondja Wonho – ha Minhyuk késett az nem az én hibám!
- Senki sem mondta, hogy az – motyogom, majd elmesélem, mit mondott az igazgató. Ők sem értik, hogy egy sima késésért, miért kell az irodájába mennem, de ez van.
A nap további részében nem is esik szó a reggel történtekről, amit nem is bánok, de most, hogy vége az utolsó órának is, fintorogva veszem az irányt az öreg irodája felé. Oda érve halkan bekopogok, majd miután szabad utat kaptam be is lépek, meghajolva köszönve a bent lévőknek.
- Most, hogy ön is itt van Minhyuk, ismertethetem a feladatukat. Mr. Son, önnek javítania kell a történelem jegyén, Mr. Lee, önnek pedig jár a büntetés, amiért késett. Nos, kössük össze a kellemest a hasznossal. Minhyuk, önnek az lesz a büntetése, hogy korepetálja Hyunwoot, Mr. Son, ön pedig tudja mi vár önre, ha nem javul a jegye. – Mondja, majd összecsapja a tenyerét és mint aki jól végezte dolgát az utunkra enged minket. Enyhén remegő lábakon sétálok ki az irodából és már indulnék is haza, de Shownu hangja megállít.
- Minhyuk!
- Igen?
- Arra gondoltam meg kéne beszélnünk a tanulás részleteit – mosolyog rám. Egy pillanatig habozok, majd rábólintok a dologra. – Remek, akkor üljünk be valahova – Tanácsolja és már épp tiltakoznék, de közbevág. – Meghívlak!
- Ohm, hát… Legyen – mosolygok fel rá, majd követem a közeli kis kávézóig, ahol helyet is foglalunk az egyik boxban, azonnal le is adva a rendelésünk.
- Mesélj egy kicsit magadról, ha már úgy is sok – nyomja meg a szót –időt fogunk együtt tölteni – Vigyorog.
- Hát - nyelek egyet – nincs valami izgalmas életem. A szüleim befektetők, ezért sokat utaznak, testvérem sincs, de van két nagyon jó barátom Kihyun és Wonho, szóval nem vagyok magányos. Most lehet úgy tűnik, de kifejezetten jó tanuló sem vagyok, csak szeretem a törit, szóvak ez megy a legjobban – mondom el a főbb infókat. – Mondjuk azt nem tudom, hogy mit fogok tudni segíteni, tekintve, hogy én csak harmad éves vagyok.
- A lényeg az, hogy érettségizzek le – vigyorodik el.
- Igaz is. És mi a helyzet veled?
- Az én szüleim vállalkozók és sajnos ők is sokat vannak távol, nekem sincs testvérem, ellenben sok ismerősöm van, bár igaz barátom csak kettő. Jooheon, akit ismerhetsz is és Mark, ő másik suliba jár – mondja. – Ja, és a látszattal ellentétben rossz tanuló sem vagyok, csak a töri valahogy nem köt le.
- Értem – bólintok. Belekortyolva az időközben megérkezett forrócsokimba. – Ohm, nekem a kedd és a csütörtök megfelel, ha neked is jó – terelem el a témát a tanulás felé, mire fintorog egyet, de végül rábólint a dologra. Miután megbeszéltük a lényeget, kellemes társalgás közepette fogyasztottuk el az italunkat, majd elhagyva a kávézót, köszöntünk el egymástól.
Attól a naptól kezdve, mindenki legnagyobb meglepetésére, Shownu minden nap köszönt a suliban, mellém ült az ebédlőben, ha nagy ritkán a suliban kajáltam, beszélgetett, mi több viccelődött a barátaimmal és én is megismerhettem az ő barátait. Persze mindennek ellenére az első közös tanulásunk igen, kínosra sikeredett. Megszámolni sem tudom hányszor hozott zavarba, de abban biztos vagyok, hogy nem minden esteben volt véletlen. Azt is észrevettem, hogy szeret meglepni. A szünetekben hoz nekem kaját, váratlanul beállít egy filmmel esténként, mikor a szüleim nincsenek otthon, néha akkor is, amikor igen. Oh, és persze minden alkalommal hoz valami kis apróságot, mikor átjön tanulni. Wonho szerint olyan, mintha a pasim lenne, persze ez abszurd, persze én benne lennék a dologban, de Hyunwoo, nem hinném, hogy az a típus. Így igyekszem figyelmen kívül hagyni Hoseok kis utalgatásait, de az utóbbi időben egyre nehezebben megy és kezd a fejemben szöget verni egy gondolat. Egy gondolat, ami úgy kezdődik: mi lenne, ha…
- Minhyuk! – Kiált utánam az ismerős mély hang, ami kicsit meg is lep. Épp szünet van a suliban, mert két nap múlva karácsony. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem beszélünk, csak meglepett, hogy így hirtelen a semmiből szólt utánam.
- Ah, Hyunwoo hyung, megleptél – Fordulok felé, kezeimben két teljesen megpakolt szatyrot tartogatva.
- Várj, hadd segítsek – kapja ki a kezemből az egyik szatyrot, majd megindul a házunk felé. – Pont hozzád indultam – mosolyog rám
- Miért?
- Szeretnélek meghívni hozzánk az ünnepekre.
- Oh, erre igazán semmi szükség!
- Jaj, ne kéresd már magad. A szüleid úgy sincsenek otthon, az enyémek pedig örülnének, ha végre megismerhetnének! – Mondja, majd addig nyaggat, míg bele nem egyezem a dologba.
Így történt az, hogy egy nagyon finom és egy nagyon nagy adag karácsonyi vacsora után Shownu ágyában fetrengtem.
- Nagyon kedvesek a szüleid – mondtam felpillantva az ágy szélén üldögélő fiúra. – És a vacsora is nagyon finom volt. Anyukád nagyon jól főz!
- Ezt már említetted egy párszor – kuncog, majd hírtelen felpattan az ágyról. – Majd elfelejtettem! – mondja a szekrényében kutakodva. Kíváncsian emelem fel a fejemet, hogy meglesem mit csinál, csak, hogy szemben találjam magam a formás fenekével, aminek látványától kiszárad a szám és nyelnem kell egyet. – Megvan! – Fordul vissza felém és én abban a pillanatban kapom el róla a pillantásom. – Minhyukie – szólít meg elém térdelve. – Boldog karácsonyt! – Nyom az orrom alá egy szépen becsomagolt dobozt.
- Ez az enyém? – Nézek rá meglepetten, mire csak elmosolyodva bólint.
- Bontsd ki! – Adja oda a dobozkát. Pár pillanatig csak forgatom a kezemben a dobozt, majd óvatos mozdulatokkal bontogatom ki, de amint megpillantom mi van benne, majdnem leejtem a törékeny ajándékot.
- Úr Isten, ez egy mobil? – Pillantok rá, mire ő csak bólogatni kezd.
- Azt mondtad rád férne egy új, szóval vettem egyet, más ajándék úgy sem igen jutott eszembe – vigyorog.
- Jaj, nem kellett volna – motyogom az új telefont csodálva. Nem elég, hogy a legújabb modellek egyike, de még a háttér is be van állítva, amin én és Shownu vagyunk, arcunkon egy kis folt fagyival. Még ősz elején készült a fotó, az első közös fotónk. A zárképernyőn pedig egy Wohoval és Kihyunnal készült közös képem van. – Nagyon köszönöm! – Mondom és a nyakába vetem magam, majd alig egy pillanat múlva eltolom magamtól. – De én nem vettem neked semmit – biggyesztem le az ajkaimat.
- Az nagy baj – mondja, tettetve, hogy elgondolkodik. – Hm, lássuk csak, van itt valami, amit adhatsz – mondja, majd megragadva a vállamat, dönt hanyatt az ágyon, azonnal fölém mászva, úgy tapadva az ajkaimra. Nem hiszem el. Son Hyunwoo megcsókolt, önszántából. Mi több még most is engem csókol! Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy mi történik és én is megmozdítom az ajkaimat, lejtve államat engedve meg, hogy nyelvével a számba jusson. Az érzés leírhatatlan, remeg minden porcikám, a gyomromban pillangók százai csapkodnak, bizseregnek az ajkaim, ahogy az övéi hozzájuk érnek, a testem lángol, minden egyes érintése perzsel. Még hideg ujjainak az érintése is forró nyomot hagy maga után, ahogy a pólóm alá osonva cirógatja lapos hasamat. Kutakodó ujjai felfutnak az oldalamon, feljebb tolva a pólómat, miközben ajkai még mindig fogva tartják az enyémet. A kellemes érzéstől libabőrös leszek és kezeimet automatikusan futtatom fel erős vállaira.
Hangosan zihálva válunk el egymástól, a másik tekintetét fürkészve, keresve a válaszokat a ki nem mondott kérdésekre.
- Hyunwoo… - Suttogom hallkan. – Miért…?
- Mert szerettem volna. Mert azt szeretném, ha én lennék az egyetlen, aki miatt boldog a mosolyod, aki az eszedben jár, mikor épp nem vagy mellettem, aki csókolhatja az ajkaidat, aki érintheti a testedet – mondja, végig simítva felső testemen. – Azt szeretném, ha én lennék az egytelen, akibe szerelmes vagy, csak úgy, mint én beléd – suttogja az ajkamira, majd újra megcsókol, ezúttal, lassan, szerelmesen.
- Hyunwoo – motyogom a szemeibe nézve, érezve, minden szavát komolyan mondja. – Akár vissza is viheted a telefont – mosolygok fel rá. - Ez ezerszer jobb karácsonyi ajándék, mert én is szeretlek! – Suttogom ajkaira, majd nyomok rá egy puszit. – Tudod, mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha… És te most választ adtál minden kérdésemre. Azaz, majdnem mindre – vigyorodom el.
- Melyik az a kérdés, ami válasz nélkül maradt?
- Az – fordítom át magunkat, csípőjére ülve, úgy hajolva közelebb hozzá -, hogy mennyire szeretsz? – Kérdezem incselkedve.
- Mennyire szeretnéd?
- Nagyon – suttogom az ajkaira, rá is tapadva a puha párnácskákra.
Percekkel később a szoba csendjét halk sóhajaink, nyöszörgéseink, az egymástól
lopott csókok hangja, a szerelmes suttogások törték csak meg, ahogy
beteljesedett a szerelmünk. Életünk első szerelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése