I'm not a lier! - BaekSoo

Helló! Hoztam nektek egy kis folytatást a ’Love the way you lie’-hoz. Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!
~Jinie~

Baekhyun pov.:

         Reggel mosollyal az arcomon kelek, jelen pillanatban a világ legboldogabb emberének érzem magam, amiért végre elmertem mondani Kyungsoonak, mit, miért is tettem. De a mosoly abban a pillanatban eltűnik az arcomról, amikor megfordulva felfedezem egyedül vagyok az ágyban. Döbbenten és kissé dühösen ülök fel az ágyban. Hova lett? Teszem fel magamnak a kérdést, majd sietve kipattanok a puha párnák közül. Végig járom a szobát, még a fürdőben is keresem, de sehol sem találom. Ezt nem értem, eddig minden alkalommal velem maradt reggelig, pedig nem volt rá oka és most, hogy okot adtam rá, elment. Visszasétálok az ágyhoz, majd kezembe véve a telefonom tárcsázom az oly sokszor hívott számot, de nincs válasz. Még csak kisem csöng. Idegesen túrok a hajamba, földhöz vágva a készüléket, majd rohamtempóban kapom magamra a ruháimat és indulok az iskolába. Nem, a legkevésbé sem érdekel most egyik órám sem, csak meg akarom találni Do-t. Végig járom az egész kibaszott épületet, de sehol sem találom, így visszasétálok az aulába, hátha látom Kai-t.
- Jongin! – szólok a várt srác után, amint belép az épületbe, aki ugyan felém pillant, de nem áll meg. – Várj már! – kérem, mire felsóhajt, de bevár.
- Mit akarsz?
- Kyungsoo-t.
- Először is, Ő nem egy tárgy, másodszor, olyat kérj, amit meg is kaphatsz – morogja, majd faképnél hagy. Hát ez remek.

Az elkövetkezendő egy hétben Do egyálltalán nem jön suliba én pedig kezdek nagyon aggódni. Egész héten azon agyaltam, vajon hol ronthattam el, de nem találtam a választ. Végül már Chanyeoltól kérdeztem meg, de arra a válaszra, amit kaptam végképp nem számítottam.
- Hogy hol rontottad el!? Byun, te eszednél vagy? – néz rám szúrósan.
- Igen, ez volt a kérdés – mondtam a tarkómat vakargatva.
- ÁBC vagy időrendi sorrendben kéred a választ – morogja, mire felvonom a szemöldököm. – Nézd, egy dolognak köszönheted, hogy még barátok vagyunk, annak, hogy tudom a szíved mélyén jó ember vagy, de amit Soo-val csináltál – húzza el a száját. – Az elején még benne voltam a dologban, de amint rájöttem, igazán nincs is oka annak, hogy kínzod, kezdett nagyon elegem lenni. Csak azért „segítettem” – formáz idézőjelet az ujjai segítségével – mert nem akartam, hogy túl messzire menj, de te megtetted. Az elmúlt évek piszkálódásai az utóbbi időben csúnyán elfajultak és már én sem tudtalak visszafogni, nem csodálom, hogy neki is elege lett – mondja és igazat kell adnom neki.
- De, én… Én csak… - dadogok, keresve a szavakat.
- Tudom, de rohadt rossz módszert választottál arra, hogy ezt megmutasd neki.
- Én csak féltem, hogy esetleg…
- Baek, ha nem lenne valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, bizonyos fajta érzése irántad, már rég lelépett volna, de minimum feljelent. De nem tette és öcsém, te ennek ellenére el tudtad baszni ezt az egészet. Mit ne mondjak, ügyes vagy – vereget vállon egy gúnyos mosoly kíséretében, majd kisétál a szobámból így én egyedül maradok a gondolataimmal. Tényleg ennyire rossz ember lennék? Ennyire rossz lett volna, amit csináltam?
Hát persze! Egy idióta voltam. Egy hazug pöcs, aki csak a saját örömével törődött! És hogy miért?
Mert féltem. Féltem az érzelmektől, amiket kiváltott belőlem, féltem másnak lenni, olyannyira, hogy végül pont ez az félelem kergetett a karjai közé, de én, ahelyett, hogy megbecsültem volna, amit kaptam, csak mindent tönkretettem. Összetörtem, nem is egyszer. Ezek után, hogy várhatnám, hogy higgyen nekem? Hogy higgyen bennünk?
Végül késő estig ültem az ágyam szélén, elmélyedve az önsanyargató gondolataimban.
- Ebből elég Baekhyun! – szóltam magamra, majd a szekrényemhez sétáltam. Összekaptam pár cuccom, az összes fellelhető pénzem és elhagytam a szobám. Meg kell őt keresnem!
- Meg foglak találni Do Kyungsoo és elérem, hogy higgy nekem!
Persze az elhatározás szép volt, a megvalósítás már kevésbé. Senki sem tudta, hol lehet, sem a családja, sem Jongin. Hát még én, tippem sem volt hova mehetett, így elhatároztam, ha kell az egész város, sőt az egész kicseszett országot végig járom, hogy megleljem.
Teltek a napok, de nem igazán jutottam sokra. Próbáltam végig gondolni, hogy mit tudok róla, melyek azok a helyek, amiket szeret, de miután mindet végig jártam, ami csak eszembe jutott és még mindig nem leletem meg, kezdtem feladni.
- Merre vagy Kyungsoo? – kérdeztem magamtól, újra a vasútállomáson ülve, várva az isteni jelet, amit csodával határos módon meg is kaptam. Fellelkesedve pattantam fel a helyemről, amikor szemet szúrt egy plakát. Őszi egyetemista találkozó, hirdette nagy betűkkel. Hát persze! Csaptam a homlokomra, ha r akarsz jönni, mit hol rontottál el, kezd az elején! Elmosolyodva rohantam a jegypénztárhoz.
- Egy jegyet kérnék a legközelebbi, Busanba induló járatra! – hadartam gyorsan. a pénztáros néni ki adta a jegyemet, majd tájékoztatott, hogy a vonat tíz perc múlva indul a négyes vágányról. – Köszönöm! – hajtottam fejet és már rohantam is a vonathoz.

- Könyörgöm, csak legyél itt! – suttogtam, ahogy beléptem, a régi faházakkal teli kempingbe.
- Jó estét! – üdvözölt kedves mosollyal a hely tulajdonosa.
- Jó estét! Először is lenne egy kérdésem.
- Hadd haljam!
- Vett ki mostanában szobát itt egy Do Kyungsoo nevű, kb. velem egy idős srác? – kérdeztem, elővéve a legkedvesebb mosolyomat.
- Hadd ellenőrizzem – mosolygott vissza a hölgy, majd elkezdett pötyögni a gépén. – Igen, három hete érkezett.
- Oh, remek! Meg tudja mondani melyik faházat vette ki?
- Egy pillanat. Áh, meg is van, a 12-es számú lesz az.
- Ah, köszönöm! – mondom és már indulok is, hogy megkeressem az említett házat.
- Várjon, nem foglal szobát? – Kiált még utánam a nő.
- Ha minden jól megy, nem lesz rá szükségem – fordulok még vissza az ajtóból és már ott sem vagyok. Amint megtalálom a kis házat lelassítom sietős lépteimet. Mit fogok neki mondani? Mit teszek, ha nem engedi, hogy megmagyarázzam, miért vagyok itt? Mi lesz, ha elutasít? Ami a történtek után nem is lenne meglepő.
Már az ajtó előtt álltam és épp kopogásra emeltem a kezem, amikor meghallottam a hátam mögül egy reszketeg hangot.
- Baekhyun, te… Te mit keresel itt?
- Téged – fordulok meg meglepetten, majd pislogva párat rohanok a fiúhoz és szoros ölelésbe zárom. – Van fogalmad róla, hogy aggódtam érted? – motyogom a nyakába, amitől kirázza a hideg.
- Képzelem – morogja ellökve magától, majd elsétál mellettem.
- Kyungsoo várj! Hadd magyarázzam el miért vagyok itt.
- Nem igazán érdekel, hogy megint miért szeretnél baszogatni – mondja és rám csukná az ajtót, de az utolsó pillanatban a résbe csúsztatom a lábam.
- Nézd, nem várom el, hogy megbocsáts – kezdem, mire felhorkan -, de kérlek hallgass végig! – kérem, mire mély levegőt véve tárja ki előttem az ajtót.
- Hallgatlak.
- Egy marha vagyok.
- Olyat mondj, amit még nem tudok!
- Egy bunkó pöcs, aki csak magával foglalkozott. De… Egyszerűen beleőrültem abba, amit velem tettél és teszel most is.
- Amit én tettem veled? Már meg ne haragudj, de nem én voltam az, aki minden napodat tönkretette az elmúlt jó pár évben!
- Tudom és sajnálom, csak… - mélylevegő. -  Féltem. Féltem azoktól az érzésektől, amiket kiváltottál belőlem. Amikor először megláttalak… Én… Én elvesztem. Elkezdtem olyan dolgokat érezni, amikről úgy gondoltam nem lenne szabad és ezét téged hibáztattalak. A kedves mosolyod, a gyönyörű hangod, mindent, ami te vagy. Utálni akartalak, tönkre akartalak tenni…
- Sikerült – szakít félbe.
- Tudom és nem vagyok rá büszke. Azt hittem, ha látlak szenvedni, attól majd nekem kevésbé lesz rossz, de nem így lett, sőt. Minden egyes reggel megbántam, amit előző nap tettem, de, azt hittem nem vagyok képes változtatni a dolgokon. Ezért is folytattam ott, ahol előtte való nap abbahagytam. Azt akartam, hogy ha gyűlölsz is, de érezz irántam valamit. Aztán ez már nem volt elég. Azt akartam, hogy az enyém legyél, csakis az enyém és… Megtettem azt, amit nem lett volna szabad, de te… Te nem hagytál ott, nem tettél semmit és én nem értettem miért. Aztán jött Kai, akivel olyan jól megvoltatok és ettől bediliztem. Olyan dolgokat tettem és mondtam, amiker nem vagyok büszke, de én… Én csak magam mellett akartalak tartani.
- Így!? Baekhyun, tönkre tetted az életem!
- Tudom és saj…
- Ne hajtogasd már ezt! – kiált rám, ami kicsit megrémít. Még soha nem beszélt így velem. – Nem hiszem el egy szavadat sem! Azt sem értem miért találtad ki ez a sok hazugságot… Miért jöttél ide egyáltalán?
- Mert helyre szeretném hozni, azt, amit elrontottam! Ha ez még lehetséges.
- Mit Baekhyun? Az életemet? Azt már csak egy módon lehet helyre hozni, azzal, ha elfelejtelek és te is engem! – Kiált rám.
- Akkor miért pont ide jöttél? – Kérdezem és érzem, ezzel megfogtam.
- Azért, mert…mert… - keresi a kifogásokat, de nem találja.
- Mert te sem gondolod komolyan, hogy el akarsz felejteni – mondom közelebb sétálva hozzá, mire hátrálni kezd, de a fal az útját állja, így sarokba tudom szorítani. – Nem hazudok Kyungsoo. Minden egyes szavamat komolyan gondoltam és el fogom érni, hogy higgy nekem – suttogom ajkaira, majd rájuk tapasztom a sajátjaim. Ez a csók most más. Nincs benne vágy, nincs benne harag, birtoklási ösztön, csak szín tiszta érzelem. Szerelem, amit iránta érzek és némi félelem. – Hinned kell nekem – suttogom, mikor elválok ajkaitól.
- Mégis miért? – suttog vissza remegő hangon.
- Mert – döntöm homlokomat az övének – szeretlek. Tudom, nem épp választottam jó módját annak, hogy kimutassam, de engedd, hogy bebizonyítsam, így van. Mert szeretlek Do Kyungsoo, mindennél jobban – mondom, majd ajkaimat újra az ő remegő párnáira tapasztom. Nem ellenkezik, nem tesz semmit, csak hagyja hadd csókoljam. De végül, lassan ugyan, de megtörik a jég és egy reszketeg sóhajt hallatva ő maga mélyíti el a csókot, ezzel a világ legboldogabb emberévé téve.
- Mit – szuszogja, amint elválunk egymástól. – Mit tennél meg annak érdekében, hogy bizonyíts?
- Bármit – suttogom és csókolnám is meg, de nem engedi. Kezeit vállaimra csúsztatja, majd határozottan kezd el tolni az ágy felé. Meglepetten nyögök fel, mikor a matracra dönt és azonnal fölém is mászik.
- Azt mondod bármit? – kérdi és villant felém egy olyan mosolyt, amitől elakad a lélegzetem. Tudom mit akar, de a gondolat hatására nyelnem kell egyet.
- Azt – sóhajtom végül, bízva benne, hogy jó döntést hoztam, de mikor az ajkaimra tapadva kezdi el kicsókolni belőlem a lelket is, tudom, nem is dönthettem volna jobban.

Azon az éjszakán megtettem az első lépést afelé, hogy bebizonyítsam neki, mennyire szeretem és a mai napig nem bántam meg a döntésem. S bár azóta hónapok teltek el, tudom még hosszú út áll előttünk, hogy olyanok legyünk, amilyennek az első pillanattól fogva lennünk kellett volna, de Kyungsoo mellettem van és így megéri küzdeni. Érte, értünk.

~~~~

Nos, hogy tetszett?