Sziasztok! Ma, mivel megígértem hoztam nektek egy kis
B.A.P egypercest. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
~Jinie~
*Ajánlott dal: B.A.P - Honeymoon*
~Jinie~
*Ajánlott dal: B.A.P - Honeymoon*
Yonguk pov:
Reggel
a nap első sugaraival kelek, a világ legboldogabb embereként. Épp, hogy csak
kinyitom a szemem, máris őt keresem a tekintetemmel és ahogy megpillantom békés
arcát máris mosolyra húzódnak az ajkaim. Óvatosan bújtatom ujjaimat puha
fürtjei közé, ahogy visszaemlékszem, hogyan is találkoztunk.
*flash back*
Késő este indultam haza a konditeremből, miután sikeresen levezettem az e heti stresszt. Azt gondoltam senki sincs már az öltözőben ilyenkor, így hát, úgy döntöttem lezuhanyozom mielőtt haza indulnék. Dolgom végeztével kisétáltam a zuhanyzóból és kis híján szívgörcsöt kaptam, mikor a semmiből a lábam előtt landolt egy cipő.
- Ember, figyelj mit hova dobálsz – szóltam rá a támadómra, amitől pedig ő ijedt meg.
- Ember, ne ijesztgess! – Kontrázott csípőre tett kézzel, ezzel az említett testrészhez vonzva a tekintetem. Hm, szép, meg kell hagyni, gondoltam, majd végig vezettem a kecses csípőhöz tartozó testen a tekintetem, hogy végül a kissé remegő srác szemeibe nézzek.
- Minek dobálod itt a cipőidet?
- Mert ideges vagyok – morogja, ledobva magát egy padra, míg én csak a szekrényemhez sétálva kezdem el összebakolni a cuccaimat.
- Mi húzott fel ennyire? – kérdem fél szemmel figyelve, nehezen állva meg, hogy el ne mosolyodjak édesen felfújt arcocskáján. Cuki.
- Ah, az idióta haverjaim lenyúlták a ruháimat, így most nem tudok miben hazamenni – mondja, fejét a falnak döntve, úgy hunyva le a szemeit. Szegény srác, mondjuk én szívesen haza kísérném, ha így sétálgatna mellettem, bár jobban belegondolva, túl sokan bámulnák meg és ez a gondolt nem tetszik. Mély levegőt véve túrtam fel a szekrényemet, a pót-váltás ruhámért, majd szó nélkül dobtam az ölébe, mire meglepetten pillantott rám.
- Gondolom ez most jól fog jönni – mosolygok rá, mire az ő ajkai is felfelé görbülnek. Gyönyörű mosolya van, azt meg kell hagyni.
- Kösz – mondja, magára kapkodva az én ruháimat.
- Nincs mit – felelem és kiindulok a helyiségből, de a hangja megállít.
- Várj, hogy juttathatom vissza hozzád a ruhákat?
- Péntek este hat után itt leszek, hozd el – mondom, majd intek neki és távozom, mielőtt még butaságot csinálok.
Egész héten le nem lehetett vakarni a vigyort a képemről, ami miatt már a barátaim is aggódni kezdtek.
- Nem hiszem el, péntek reggel van és a mindig morcos Bang Yongguk még most is mosolyog! – mondja nagy drámaian Daehyun, az egyik legjobb barátom. – Mi történt veled?
- Semmi – legyintek, de látom rajta nem igen hiszi el. – Még – teszem végül hozzá, mire ő is elvigyorodik.
- Csak nem egy helyes fiú van a dologban? – kezdi el vonogatni a szemöldökét, mire hozzá vágom a kezemben lévő tollat, de ő csak felröhög, majd sok sikert kívánva kimegy a szobából.
Végül eljön az este és én már jóval hat előtt az edzőteremben vagyok. Telik az idő, de a srác csak nem jön, ami kicsit elszomorít, így még az edzéstől is elmegy a kedvem. Végül nyolc fele feladom a várakozást és az öltözőbe sétálok, majd rövid időn belül el is hagyom az edzőtermet, de amint kilépek az ajtón nekem ütközik valaki.
- Hoho, ennyire nem kell sietni – mondom, eltolva magamtól a „támadóm”, de amint meglátom ki az el is mosolyodom.
- Bo-bocsánat – motyogja rám emelve a tekinetét, majd az arcomba tol egy szatyrot. – Azt hittem már elmentél.
- Hát, ne sokon múlt – nevetek elvéve tőle a zacskót, amiben gyanítom a ruháim vannak, majd megköszönöm, hogy visszahozta őket.
- Ugyan, ez a legkevesebb – mosolyodik el újra, majd beáll a csend. Tudjátok, az a kissé kínos, zavarba ejtő csend. – Ohm, sietsz?
- Nem, miért?
- Hát, gondoltam meghívnálak valamire, amiért voltál oly’ kedves és kisegítettél.
- Oh, köszi, de erre semmi szükség – mosolygok rá, mire elpirul. Édes.
- De én szeretném – motyogja, így hát beadom a derekam és megindulunk egy közeli kajálda felé.
Órákon keresztül ültünk a hangulatos kis büfében jó hangulatban, úgy beszélgetve, mintha már évek óta ismernénk egymást, míg végül be nem esteledett.
- Haza kísérlek, ha nem bánod – fordulok a fiú felé, aki csak bólint egyet és megindul a lakása felé. Az út alatt tovább folytatjuk az eszmecserét, míg el nem érünk a házához.
- Hát, itt lakom – mutat a kis épületre. – Kösz, hogy haza kísértél, meg úgy mindent.
- Nincs mit, én köszönöm az estét.
- Szívesen. Akkor, én most megyek – motyogja – szia! – köszön el, de nem mozdul, mint ahogy én sem. Alig egy pillanattal később, azt veszem észre, hogy az ajkai az enyémekre tapadnak, míg karjait a nyakam köré fonja. Nem tudom, mikor kezdtem visszacsókolni, nem tudom, hogy jutottunk be a lakásba, mint ahogy azt sem, hogy jutottunk el a hálószobájáig, de azt igen, hogy megérte. És nem csak az éjszaka miatt.
***
- Jó reggelt – hallok meg egy kissé rekedtes, de boldog hangot, ami visszahoz a jelenbe.
- Neked is – pillantok a mellettem fekvőre, aki csak csücsörít az ajkaival, jelezve, itt az ideje a jóreggelt puszinak, amit nem vagyok rest megadni neki. – Hogy van az én drága férjem?
- Boldogan – mosolyodik el, puszit nyomva az arcomra. – Még most sem fogom fel, hogy hozzád mentem – kuncog, arca elé emelve jobb kezét, úgy nézegetve a gyűrűjét.
- Még most sem fogom fel, hogy igent mondtál – kuncogok fel én is, egy újabb csókot nyomva ajkaira. – Szeretlek.
- Én is. Jut eszembe, bele gondoltál már, hogy hangzik most a nevem?
- Igen, nagyon jól! Bang Himchan – vigyorgok rá.
- Mr. és Mr. Bang. Igazad van, ez tényleg nagyon jól hangzik – nevet fel, majd hírtelen mozdulattal ül a csípőmre. – Nos, mit szeretne csinálni ma az én férjecském?
- Ágyban maradni a kis feleségével, ha nincs ellenvetése – mondom, perverz mosolyra húzva az ajkaimat, kezemet a fenekére simítva.
- Nincs ellenvetésem – kacsint rám, majd az ajkaimra tapad, hogy bizonyítsa, valóban az egész napot az ágyban fogjuk tölteni, na nem mintha bánnám!
Belegondolva, hogy ez az egész, pár kölcsön ruhával kezdődött, elég meglepő, hogy új dolgokat hozott az életünkbe, de úgy érzem, egyikünknek sincs oka arra, hogy bánja ezt. Mert Himchan szeret engem én pedig szeretem őt és ez így van rendjén.
*flash back*
Késő este indultam haza a konditeremből, miután sikeresen levezettem az e heti stresszt. Azt gondoltam senki sincs már az öltözőben ilyenkor, így hát, úgy döntöttem lezuhanyozom mielőtt haza indulnék. Dolgom végeztével kisétáltam a zuhanyzóból és kis híján szívgörcsöt kaptam, mikor a semmiből a lábam előtt landolt egy cipő.
- Ember, figyelj mit hova dobálsz – szóltam rá a támadómra, amitől pedig ő ijedt meg.
- Ember, ne ijesztgess! – Kontrázott csípőre tett kézzel, ezzel az említett testrészhez vonzva a tekintetem. Hm, szép, meg kell hagyni, gondoltam, majd végig vezettem a kecses csípőhöz tartozó testen a tekintetem, hogy végül a kissé remegő srác szemeibe nézzek.
- Minek dobálod itt a cipőidet?
- Mert ideges vagyok – morogja, ledobva magát egy padra, míg én csak a szekrényemhez sétálva kezdem el összebakolni a cuccaimat.
- Mi húzott fel ennyire? – kérdem fél szemmel figyelve, nehezen állva meg, hogy el ne mosolyodjak édesen felfújt arcocskáján. Cuki.
- Ah, az idióta haverjaim lenyúlták a ruháimat, így most nem tudok miben hazamenni – mondja, fejét a falnak döntve, úgy hunyva le a szemeit. Szegény srác, mondjuk én szívesen haza kísérném, ha így sétálgatna mellettem, bár jobban belegondolva, túl sokan bámulnák meg és ez a gondolt nem tetszik. Mély levegőt véve túrtam fel a szekrényemet, a pót-váltás ruhámért, majd szó nélkül dobtam az ölébe, mire meglepetten pillantott rám.
- Gondolom ez most jól fog jönni – mosolygok rá, mire az ő ajkai is felfelé görbülnek. Gyönyörű mosolya van, azt meg kell hagyni.
- Kösz – mondja, magára kapkodva az én ruháimat.
- Nincs mit – felelem és kiindulok a helyiségből, de a hangja megállít.
- Várj, hogy juttathatom vissza hozzád a ruhákat?
- Péntek este hat után itt leszek, hozd el – mondom, majd intek neki és távozom, mielőtt még butaságot csinálok.
Egész héten le nem lehetett vakarni a vigyort a képemről, ami miatt már a barátaim is aggódni kezdtek.
- Nem hiszem el, péntek reggel van és a mindig morcos Bang Yongguk még most is mosolyog! – mondja nagy drámaian Daehyun, az egyik legjobb barátom. – Mi történt veled?
- Semmi – legyintek, de látom rajta nem igen hiszi el. – Még – teszem végül hozzá, mire ő is elvigyorodik.
- Csak nem egy helyes fiú van a dologban? – kezdi el vonogatni a szemöldökét, mire hozzá vágom a kezemben lévő tollat, de ő csak felröhög, majd sok sikert kívánva kimegy a szobából.
Végül eljön az este és én már jóval hat előtt az edzőteremben vagyok. Telik az idő, de a srác csak nem jön, ami kicsit elszomorít, így még az edzéstől is elmegy a kedvem. Végül nyolc fele feladom a várakozást és az öltözőbe sétálok, majd rövid időn belül el is hagyom az edzőtermet, de amint kilépek az ajtón nekem ütközik valaki.
- Hoho, ennyire nem kell sietni – mondom, eltolva magamtól a „támadóm”, de amint meglátom ki az el is mosolyodom.
- Bo-bocsánat – motyogja rám emelve a tekinetét, majd az arcomba tol egy szatyrot. – Azt hittem már elmentél.
- Hát, ne sokon múlt – nevetek elvéve tőle a zacskót, amiben gyanítom a ruháim vannak, majd megköszönöm, hogy visszahozta őket.
- Ugyan, ez a legkevesebb – mosolyodik el újra, majd beáll a csend. Tudjátok, az a kissé kínos, zavarba ejtő csend. – Ohm, sietsz?
- Nem, miért?
- Hát, gondoltam meghívnálak valamire, amiért voltál oly’ kedves és kisegítettél.
- Oh, köszi, de erre semmi szükség – mosolygok rá, mire elpirul. Édes.
- De én szeretném – motyogja, így hát beadom a derekam és megindulunk egy közeli kajálda felé.
Órákon keresztül ültünk a hangulatos kis büfében jó hangulatban, úgy beszélgetve, mintha már évek óta ismernénk egymást, míg végül be nem esteledett.
- Haza kísérlek, ha nem bánod – fordulok a fiú felé, aki csak bólint egyet és megindul a lakása felé. Az út alatt tovább folytatjuk az eszmecserét, míg el nem érünk a házához.
- Hát, itt lakom – mutat a kis épületre. – Kösz, hogy haza kísértél, meg úgy mindent.
- Nincs mit, én köszönöm az estét.
- Szívesen. Akkor, én most megyek – motyogja – szia! – köszön el, de nem mozdul, mint ahogy én sem. Alig egy pillanattal később, azt veszem észre, hogy az ajkai az enyémekre tapadnak, míg karjait a nyakam köré fonja. Nem tudom, mikor kezdtem visszacsókolni, nem tudom, hogy jutottunk be a lakásba, mint ahogy azt sem, hogy jutottunk el a hálószobájáig, de azt igen, hogy megérte. És nem csak az éjszaka miatt.
***
- Jó reggelt – hallok meg egy kissé rekedtes, de boldog hangot, ami visszahoz a jelenbe.
- Neked is – pillantok a mellettem fekvőre, aki csak csücsörít az ajkaival, jelezve, itt az ideje a jóreggelt puszinak, amit nem vagyok rest megadni neki. – Hogy van az én drága férjem?
- Boldogan – mosolyodik el, puszit nyomva az arcomra. – Még most sem fogom fel, hogy hozzád mentem – kuncog, arca elé emelve jobb kezét, úgy nézegetve a gyűrűjét.
- Még most sem fogom fel, hogy igent mondtál – kuncogok fel én is, egy újabb csókot nyomva ajkaira. – Szeretlek.
- Én is. Jut eszembe, bele gondoltál már, hogy hangzik most a nevem?
- Igen, nagyon jól! Bang Himchan – vigyorgok rá.
- Mr. és Mr. Bang. Igazad van, ez tényleg nagyon jól hangzik – nevet fel, majd hírtelen mozdulattal ül a csípőmre. – Nos, mit szeretne csinálni ma az én férjecském?
- Ágyban maradni a kis feleségével, ha nincs ellenvetése – mondom, perverz mosolyra húzva az ajkaimat, kezemet a fenekére simítva.
- Nincs ellenvetésem – kacsint rám, majd az ajkaimra tapad, hogy bizonyítsa, valóban az egész napot az ágyban fogjuk tölteni, na nem mintha bánnám!
Belegondolva, hogy ez az egész, pár kölcsön ruhával kezdődött, elég meglepő, hogy új dolgokat hozott az életünkbe, de úgy érzem, egyikünknek sincs oka arra, hogy bánja ezt. Mert Himchan szeret engem én pedig szeretem őt és ez így van rendjén.
Úgy összeillenek.*.*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése